ott voltál,
nem láttam
most látok,
de te nem vagy
senki nincs,
csak Ő,
egy ostoba puttó
mellettem áll,
velem van,
utál,
szeret,
idegesít,
boldoggá tesz,
összetör
honnan tudni, van-e esély,
vagy most is csak játszik?
nem tudni
ilyen ez az orosz-roulette
itt maradok,
hátha te is itt leszel
Egy pillanatra elhittem
Nem sokkal volt tél után, mikor is drága városom felé vezetett
az utam. Tudniillik nem sok helyet tartok igazándiból otthonomnak, de mégis
ebben a drága városkában éltem le életemnek eddig legkiadósabb részét. Ez okból
itt él a legtöbb ismerősöm, tehát nyilván sokszor megfordulok erre.
De ilyen napom még sosem volt.
Magam sem tudom, hiszek-e a sorsszerű találkozásokban, vagy
sem. Akkor, mikor úgy érzem megtörtént, egészen biztosan érzem, hogy igen,
hiszek benne. Máskor, mikor mondjuk, nekem mesélnek egy ilyesfajta
megismerkedésről erősen kételkedem ennek megalapozottságában. Nem is
véletlenül. Vannak viszont dolgok, melyekben minden kétséget kizáróan hiszek,
ha nem is minden életkoromban ugyan abban a formában, de változatlanul. Egy
felsőbb hatalom létezése, mely befolyásolja az életünket ilyen dolog.
Mélyen, gondolataimban elmerülve soroltam be a teljesen
összekuszálódott embertömeg közepébe, és mint az antiszociális viselkedés és
introvertált személyiség mintapéldája csendben vártam, mereven magam elé
bámulva, miközben fülemben dübörgött a zene. Hosszas, látszólag teljesen eredménytelen
szobrozást követően azonban rákényszerültem, hogy levegyem a fejhallgatómat, és
megszólítsam az előttem – hozzám hasonlóan – álldogáló hölgyet. Szándékom nemes
volt, s egyszerű, s kérdésem is csak annyiból állt, merre van az arra.
Szédülni kezdtem. Egy pillanat töredéke sem volt csupán,
hogy a világ körülöttem a feje tetejére állt, mintha képzeletben átkerültem
volna egy másik dimenzióba. Bár nem tudom, léteznek-e külön dimenziók, lehet,
hogy szimplán csak elájultam, hallucináltam, vagy nemes egyszerűséggel csupán
megőrültem.
Képzeletemben – mert hát más magyarázatot nem tudok – egy teljesen
semleges, mondhatni kietlen, szürke sikátorban találtam magam, és velem szemben
egy korombeli srác állt. Noha vitathatatlan, kettőnk közül ő volt az alfa, ha
azt vesszük, hogy nálamnál ezerszer jóképűbb, és jóval magasabb volt – hiszen mit
ér manapság a kölyökpofa meg a százhatvanöt centi, azon kívül, hogy tizenkét
évesnek néznek? – testalkata pedig az az igazi „ideális férfié” volt. Na ne
tessék rám ferde szemmel tekinteni, nem bukom a pasikra, de megkell hagyni,
hozott egy bizonyos színvonalat megjelenésével, a kisugárzása pedig egyenesen
felsőbbrendűnek hatott.
- Ki a szar vagy te? – kérdeztem hát méltó tisztelettel
hangomban. Nem tehettem róla, egyszerűen idegesített a jólszituáltága, a
természetes lezsersége, no meg az is, hogy halványlila fingom nem volt, hol
vagyok, és hogy kerültem oda. Volt egy
olyan belső érzésem, hogy már láttam valahol, valamikor. Laza mozdulattal
ellökte magát a faltól, aminek addig támaszkodott, megrántotta magán már-már
szürke bőrdzsekijét, és elvigyorodott.
- Vagy a legjobb haverod, vagy a legnagyobb ellenséged. Te
döntesz. Játsszunk! – Hát ez komplett idióta. Viszont egy szóval sem mondtam,
hogy én nem vagyok az. Visszakérdeztem.
- Mit?
- Orosz roulette-t.
- Hazárdjáték egy vadidegennel? Igazán biztató. Kihagyom,
kösz. – Azzal a lendülettel meg is fordultam, és kifelé tartottam a sikátorból,
mikor utánam szólt.
- Nem vagyok idegen. És a játékot sem hagyhatod ki. Már elkezdődött,
mikor beléptél ide. – Hangja nyugodt volt, de olyasféle érzés kerített tőle
hatalmába, mintha ez az egész látomás valami felsőbb, összetettebb dolog lenne,
mint hogy egy őrült a sorsra akarja-e bízni az öngyilkosságát – vagy épp az én
megölésemet –, és hogy én ebbe belemegyek-e vagy sem.
- Ide, hova? – kérdeztem, miközben szememet forgatva lassan
megfordultam, de mikor újra megláttam lemerevedtem. Mintha elszaladt volna az
elmúlt másodpercben valahová, meg visszatért. Meg mertem volna rá esküdni, hogy
az imént még nem volt nála semmiféle fegyver, maximum egy pisztoly a
farzsebében. Most viszont feszített íjjal állt előttem, egyenesen rám szegezve
a nyíl végét. – Mi a f…. – tántorodtam hátra, de nem várta meg míg befejezem a
mondatot. Elengedte az ideget a nyíl pedig átrepült rajtam. Semmi mást nem
éreztem, csak némi melegséget. - …asz. – szuszogtam ki mégiscsak a bennakadt,
függő mondandóm végét, mintegy lezárásként.
Aztán a srác eltűnt, én pedig visszakerültem az összekuszált
világba, az antiszociális emberek, és hiperaktív turisták közé, akiket annyira
gyűlölök. Mintha meg sem történt volna a végzetes beszélgetésem aranybarna
hajú, szexisten barátommal, mintha megállt volna addig az idő ezen a síkon,
éppen csak akkor fordult meg a lány, hogy mit akarok tőle. És akkor hirtelen
megértettem mindent.
Eltelt pár hét. Beszéltünk. Találkozunk – kérdeztem én –
találkozzunk – mondta ő. Én pedig fohászkodtam ehhez a pöcshöz, hogy ha már így
belerángatott ebbe, a hülye játékával, legalább adja meg nekem azt a várva várt
jó időt.
Csak ültem a padon és vártam. A fák csicseregtek, a felhők
zöldültek, a babakocsis anyukák pedig csak úgy rohangáltak előttem a verőfényes
napsütésben. Ennél jobb idő nem is lehetett volna, se túl meleg, se túl hideg.
Tökéletes alkalom arra, hogy lóversenyekről, egy zsoké szar napjáról és úgy am
blokk Henry Chinaski viszontagságosan kellemetlen élettörténetéről olvasgassak,
miközben várok. Aztán meghallottam azt a félreismerhetetlen hangot egy nevetés
formájában. Röhögve közeledett hozzám az az aljas szemét, miközben beletúrt
tökéletes rövidre nyírt frizurájába. Felálltam a padról.
- Nem jön el? – Tudtam, hogy felesleges a kérdés, tudtam, mi
lesz a válasza, és beigazolódott. Széles vigyorral a pofáján rázta a fejét. – Rohadj meg.
- Hé, ne szívd mellre, veszíteni tudni kell. Az orosz
roulette már csak ilyen – mondta szelíden, hátha megnyugtat, mire én illedelmes
fiatalember módjára beintettem neki.
- Legközelebb mással játssz, a közelemben meg tartsd a
szütyődben a nyilaidat! Hülye puttó… - Felkaptam a táskámat a padról, a könyvet
beledobtam, és elindultam a belváros felé.
És ahogy mentem a buszhoz, önkéntelenül is felröhögtem saját
pechemen. Elvégre, amit kértem, megkaptam. Kurva jó idő volt!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)