roulette

ott voltál, nem láttam most látok, de te nem vagy senki nincs, csak Ő, egy ostoba puttó mellettem áll, velem van, utál, szeret, idegesít, boldoggá tesz, összetör honnan tudni, van-e esély, vagy most is csak játszik? nem tudni ilyen ez az orosz-roulette itt maradok, hátha te is itt leszel 

Egy pillanatra elhittem

Nem sokkal volt tél után, mikor is drága városom felé vezetett az utam. Tudniillik nem sok helyet tartok igazándiból otthonomnak, de mégis ebben a drága városkában éltem le életemnek eddig legkiadósabb részét. Ez okból itt él a legtöbb ismerősöm, tehát nyilván sokszor megfordulok erre.

De ilyen napom még sosem volt.

Magam sem tudom, hiszek-e a sorsszerű találkozásokban, vagy sem. Akkor, mikor úgy érzem megtörtént, egészen biztosan érzem, hogy igen, hiszek benne. Máskor, mikor mondjuk, nekem mesélnek egy ilyesfajta megismerkedésről erősen kételkedem ennek megalapozottságában. Nem is véletlenül. Vannak viszont dolgok, melyekben minden kétséget kizáróan hiszek, ha nem is minden életkoromban ugyan abban a formában, de változatlanul. Egy felsőbb hatalom létezése, mely befolyásolja az életünket ilyen dolog.

Mélyen, gondolataimban elmerülve soroltam be a teljesen összekuszálódott embertömeg közepébe, és mint az antiszociális viselkedés és introvertált személyiség mintapéldája csendben vártam, mereven magam elé bámulva, miközben fülemben dübörgött a zene. Hosszas, látszólag teljesen eredménytelen szobrozást követően azonban rákényszerültem, hogy levegyem a fejhallgatómat, és megszólítsam az előttem – hozzám hasonlóan – álldogáló hölgyet. Szándékom nemes volt, s egyszerű, s kérdésem is csak annyiból állt, merre van az arra.

Szédülni kezdtem. Egy pillanat töredéke sem volt csupán, hogy a világ körülöttem a feje tetejére állt, mintha képzeletben átkerültem volna egy másik dimenzióba. Bár nem tudom, léteznek-e külön dimenziók, lehet, hogy szimplán csak elájultam, hallucináltam, vagy nemes egyszerűséggel csupán megőrültem.

Képzeletemben – mert hát más magyarázatot nem tudok – egy teljesen semleges, mondhatni kietlen, szürke sikátorban találtam magam, és velem szemben egy korombeli srác állt. Noha vitathatatlan, kettőnk közül ő volt az alfa, ha azt vesszük, hogy nálamnál ezerszer jóképűbb, és jóval magasabb volt – hiszen mit ér manapság a kölyökpofa meg a százhatvanöt centi, azon kívül, hogy tizenkét évesnek néznek? – testalkata pedig az az igazi „ideális férfié” volt. Na ne tessék rám ferde szemmel tekinteni, nem bukom a pasikra, de megkell hagyni, hozott egy bizonyos színvonalat megjelenésével, a kisugárzása pedig egyenesen felsőbbrendűnek hatott.

- Ki a szar vagy te? – kérdeztem hát méltó tisztelettel hangomban. Nem tehettem róla, egyszerűen idegesített a jólszituáltága, a természetes lezsersége, no meg az is, hogy halványlila fingom nem volt, hol vagyok, és hogy kerültem oda.  Volt egy olyan belső érzésem, hogy már láttam valahol, valamikor. Laza mozdulattal ellökte magát a faltól, aminek addig támaszkodott, megrántotta magán már-már szürke bőrdzsekijét, és elvigyorodott.

- Vagy a legjobb haverod, vagy a legnagyobb ellenséged. Te döntesz. Játsszunk! – Hát ez komplett idióta. Viszont egy szóval sem mondtam, hogy én nem vagyok az. Visszakérdeztem.

- Mit?

- Orosz roulette-t.

- Hazárdjáték egy vadidegennel? Igazán biztató. Kihagyom, kösz. – Azzal a lendülettel meg is fordultam, és kifelé tartottam a sikátorból, mikor utánam szólt.

- Nem vagyok idegen. És a játékot sem hagyhatod ki. Már elkezdődött, mikor beléptél ide. – Hangja nyugodt volt, de olyasféle érzés kerített tőle hatalmába, mintha ez az egész látomás valami felsőbb, összetettebb dolog lenne, mint hogy egy őrült a sorsra akarja-e bízni az öngyilkosságát – vagy épp az én megölésemet –, és hogy én ebbe belemegyek-e vagy sem.

- Ide, hova? – kérdeztem, miközben szememet forgatva lassan megfordultam, de mikor újra megláttam lemerevedtem. Mintha elszaladt volna az elmúlt másodpercben valahová, meg visszatért. Meg mertem volna rá esküdni, hogy az imént még nem volt nála semmiféle fegyver, maximum egy pisztoly a farzsebében. Most viszont feszített íjjal állt előttem, egyenesen rám szegezve a nyíl végét. – Mi a f…. – tántorodtam hátra, de nem várta meg míg befejezem a mondatot. Elengedte az ideget a nyíl pedig átrepült rajtam. Semmi mást nem éreztem, csak némi melegséget. - …asz. – szuszogtam ki mégiscsak a bennakadt, függő mondandóm végét, mintegy lezárásként.

Aztán a srác eltűnt, én pedig visszakerültem az összekuszált világba, az antiszociális emberek, és hiperaktív turisták közé, akiket annyira gyűlölök. Mintha meg sem történt volna a végzetes beszélgetésem aranybarna hajú, szexisten barátommal, mintha megállt volna addig az idő ezen a síkon, éppen csak akkor fordult meg a lány, hogy mit akarok tőle. És akkor hirtelen megértettem mindent.

Eltelt pár hét. Beszéltünk. Találkozunk – kérdeztem én – találkozzunk – mondta ő. Én pedig fohászkodtam ehhez a pöcshöz, hogy ha már így belerángatott ebbe, a hülye játékával, legalább adja meg nekem azt a várva várt jó időt.

Csak ültem a padon és vártam. A fák csicseregtek, a felhők zöldültek, a babakocsis anyukák pedig csak úgy rohangáltak előttem a verőfényes napsütésben. Ennél jobb idő nem is lehetett volna, se túl meleg, se túl hideg. Tökéletes alkalom arra, hogy lóversenyekről, egy zsoké szar napjáról és úgy am blokk Henry Chinaski viszontagságosan kellemetlen élettörténetéről olvasgassak, miközben várok. Aztán meghallottam azt a félreismerhetetlen hangot egy nevetés formájában. Röhögve közeledett hozzám az az aljas szemét, miközben beletúrt tökéletes rövidre nyírt frizurájába. Felálltam a padról.

- Nem jön el? – Tudtam, hogy felesleges a kérdés, tudtam, mi lesz a válasza, és beigazolódott. Széles vigyorral a pofáján rázta a fejét.  – Rohadj meg.

- Hé, ne szívd mellre, veszíteni tudni kell. Az orosz roulette már csak ilyen – mondta szelíden, hátha megnyugtat, mire én illedelmes fiatalember módjára beintettem neki.

- Legközelebb mással játssz, a közelemben meg tartsd a szütyődben a nyilaidat! Hülye puttó… - Felkaptam a táskámat a padról, a könyvet beledobtam, és elindultam a belváros felé.

És ahogy mentem a buszhoz, önkéntelenül is felröhögtem saját pechemen. Elvégre, amit kértem, megkaptam. Kurva jó idő volt!