Ehj, ráérünk arra még!

Mellettem ült. Hogy foglalni akartam-e a helyet, vagy éppen azt szerettem volna, hogy ő üljön le, még számomra is rejtély volt, amíg meg nem kérdezte, szabad-e. Hogy a viharba ne lett volna szabad! Neki? Bármikor! Meg akartam szólítani. Egy órán keresztül ült pár centire tőlem, ott volt az alkalom. Csak pár szó: Szia, van kedved beszélgetni? Rápillantottam, és mély levegőt vettem. Most megszólítom! Azzal kifújtam a bennem keletkező széndioxidot, és visszafordultam a hajnali táj felé, miközben fülemben üvöltött a zene. Ma még nem... Majd holnap. Vagy azután...