Nem tudom.
S tudni sem vágyom,
helyes-e, vagy helytelen
az az őszinte rajongás,
mit irányodba’ érzek.
Hogy minden perc megbabonáz,
mikor melletted
e nagy rohanásban elsodródom.
Elmennék.
El innen. Messzire.
És mégsem.
És maradnék…, ha kérnéd.
De nem! Mégsem!
Nem tehetem, sem veled,
sem magammal ezt;
ezt a zavart, mely az éterben…
csak lebeg.
És nem szabadna utálnom
annyira magamat,
mint amennyire igen:
mikor agyamba mászik
ez a polgárpukkasztó gondolat,
hogy akarlak.
Mint modern Kalüpszó,
saját szívem szigetére zárva,
önmagam száműzöttjeként
csak szeretek;
s szeretve lenni akarok.
És, mikor felbukkan az íjász,
az a furcsán vonzó,
s irritáló fazon;
már tudom…
Epébe mártott nyíl
áll ki szívemből,
ezer, sőt millió...
S szeretve sohasem vagyok.
