Modern Kalüpszó

Nem tudom.

S tudni sem vágyom,

helyes-e, vagy helytelen

az az őszinte rajongás,

mit irányodba’ érzek.

Hogy minden perc megbabonáz,

mikor melletted

e nagy rohanásban elsodródom.

Elmennék.

El innen. Messzire.

És mégsem.

És maradnék…, ha kérnéd.

De nem! Mégsem!

Nem tehetem, sem veled,

sem magammal ezt;

ezt a zavart, mely az éterben…

csak lebeg.

És nem szabadna utálnom

annyira magamat,

mint amennyire igen:

mikor agyamba mászik

ez a polgárpukkasztó gondolat,

hogy akarlak.

Mint modern Kalüpszó,

saját szívem szigetére zárva,

önmagam száműzöttjeként

csak szeretek;

s szeretve lenni akarok.

És, mikor felbukkan az íjász,

az a furcsán vonzó,

s irritáló fazon;

már tudom…

Epébe mártott nyíl

áll ki szívemből,

ezer, sőt millió...

S szeretve sohasem vagyok.

Csak egy éjszaka

Én nem szeretem a bulikat. Most mégis, ahogy üvölt a zene, és fentről nézek a tömegre, érzem a ritmust. Látom, ahogy táncolsz. Tudod... furcsa. Még csak nem is vagy az "esetetem". Mégis... A stílusod oly megkapó, hogy a többszáz üvöltő egyetemista között is messziről kiszúrlak. Nehéz nem rád figyelni, mikor átszellemülten táncolsz, mintha mi sem volna természetesebb. Elképzelem, hogy melletted állok, és veled táncolok. Tök jó érzés legalább gondolatban tudni táncolni.
De nem mehetek le hozzád. Az sem biztos, hogy te egyáltalán szeretnéd. Nem vagyok jó ebben. Odalépek, beszélgetek veled, barátkozunk, de gőzöm sincs, hogyan érhetnék el nálad hasonló hatást, mint amit te kiváltasz belőlem.
Ahogy bámulok, és dülöngélek az ütemre, imitálva a táncot, egyszerre egy kezet érzek a vállamon. Megint itt van.
- Mit akarsz? - nézek metsző tekintettel az aranyhajúra. Mindig, mikor felbukkan, már tudom, hogy gáz van, ami felborzolja a kedélyeimet.
- Csak egy éjszakád van.
Bájgúnár vigyorától a hányinger kerülget, bár lehet, ez csak a másnap hibája. Odavetek egy laza "kösz, hogy emlékeztetsz" mondatot, és nemes egyszerűséggel átsétálok rajta, mintha ott sem volna.
- Hagyj békén Erósz! Unalmas vagy... 
Te már közben eltűntél a tömegben. Veszek egy mély levegőt, mintha tovább kívánnék lépni az egészen, és csatlakozom a csapatomhoz.
Csak egy éjszaka...

Kell, hogy láss...

Kell, hogy láss...

Kell,hogy érezz...

Kell, hogy most, 

Nagyon szorosan ölelj át...

Kell, hogy észrevedd

Szívemnek zakatolását,

Mert soha nem éreztem

Még így, talán...

Soha nem láttam

Még ilyen csodát...

Soha nem simítottam

Különbet, mint bőröd bársonyát...

Soha nem csókoltam még,

Ajkaddal új álom várt,

És soha,

Soha nem féltettem

Senkit talán. 

Tudom...

Mióta ismerlek, már tudom,

tudom, mit kerestem,

hogy mi volt, mi hiányzott. Tudom,

tudom, mi az Élet.

Nem hiszed el sohasem,

látni sem akarod az igazat,

de belém van írva minden,

minden egyes szív-dobbanat.

És én nem megyek sehova.

Eónokat várt a lelkem,

egyedül arra,

hogy lássalak, hogy érezzem,

mindazt, ami vagy.

És én várok is még eónokat,

mert valamit tudok, biztosan.

Tudom, hogy sorsunk,

nem pár sor, nem pár levél,

vagy pár szó, mit elvisz,

messze-messze a szél.

Összeér.

Valahol.

Talán itt, talán máshol,

talán máskor.

De azt nem hiszem, hogy ennyi,

nem hiszem, hogy egy csók a világ,

nem hiszem, hogy felejteni lehet,

nem hiszem, hogy engedni kívánsz.

Nem hiszek én semmit el,

hiszen tudom. Tudom.

Tudom, hogy vártalak,

és minden, ami volt,

felkészített, hogy lássalak.

Egyvalamit ígérek,

és egyedül, Élet,

Egyedül csak Neked.

Életen innen,

Halálon is túl,

Mindig, csak Veled.

Villon - Apró képek balladája után szabadon

Nem tudom, az élet mennyit ér,

Nem tudom, szavam van-e énnekem,

Nem tudom, mit kapsz egy vétekért,

S nem tudom, a spiclik mit mekegnek.

Nem tudom, a katonák kit keresnek,

Nem tudom, hány ember bolond,

Nem tudom, mi fémből, mit veretnek,

De azt bizton tudom, ki vagyok. 

Nem tudom, ki merre jár, s miért,

Nem tudom, ki mit kezd majd velem,

Nem tudom, mely szakmás miben mér,

S nem tudom, ki fogja meg a kezem.

Nem tudom, létezik-e szerelem,

Nem tudom, a szív miként dobog,

Nem tudom, hogy hívják a szellemet,

De azt bizton tudom, ki vagyok.

Nem tudom, egy ölbe, mennyi fér,

Nem tudom, miből adjak neked,

Nem tudom, mi a hála egy éjjelért, 

S nem tudom, hogy beszéljek veled.

Nem tudom, mikor jön meg az eszed,

Nem tudom, holnap majd hol lakok,

Nem tudom, van-e még itt élet,

De azt bizton tudom, ki vagyok.

Nem tudok hát semmit, drága herceg,

Nem tudom, mely folyó, merre csobog,

Nem tudom, a legjobb lét merre termett,

De azt bizton tudom, ki vagyok.

Fotó és leírás

Mi a különbség egy leírás, és egy fotó között?
Te csinálsz rólam egy képet, és ha jó fotós vagy, mindenki azt fogja látni, amit te látsz, amit te szeretnél, hogy lássanak. Én nem tudok jó fotót készíteni. Látok valamit, de egyetlen fotóval sem sikerült még elérnem azt, hogy más is azt lássa, amit én. Ellenben meg sem kell tapasztalnom, át sem kell élnem, amit leírok, ahhoz hogy te lásd magad előtt leperegni az eseményeket, a színteret, a karaktereket. Hogy érezd, amit mutatni szeretnék. Persze, ehhez szükség van a képzelőerődre is.
Sokan azt hiszik, megnyomni egy gombot egy fényképezőgépen egyszerű, és ha valaki kezében van egy márkás gép, azonnal fotós lehet az illető. Az pedig, hogy három szónál többel jellemezzenek egy tájat, vagy egy embert, szinte elképzelhetetlennek tűnik. Nekem azonban könnyebb, testhez illőbb a szavakkal, leírásokkal, jelzőkkel játszadozni, mint jól, és tényleg jól beállítani a gépet, és úgy nyomni le azt a gombot, hogy miután kész a kép, te is azt vedd rajta észre, amit szeretnék mutatni neked.
A fotó realisztikusabb, és külsőlegesebb. Ha leírlak, nem csak azt írom, amit látok, azt is, amit érzek, tapasztalok. Te mit fotózol rajtam? Hogy menyire jóképű és fess vagyok. A jellemet a kép csak ritkán adja vissza. Ahhoz nagyon jónak kell lenned.
Egy téli tájat, ha lefotózol, én látom a havat, a fehér csillogást, ha én leírom ugyan azt a tájat, te a csontodban érzed a metsző hideget, ami uralja a helyet. Egyszer próbáljuk ki. Kíváncsi vagyok az eredményre, és a teóriám valóságértékére.

Ehj, ráérünk arra még!

Mellettem ült. Hogy foglalni akartam-e a helyet, vagy éppen azt szerettem volna, hogy ő üljön le, még számomra is rejtély volt, amíg meg nem kérdezte, szabad-e. Hogy a viharba ne lett volna szabad! Neki? Bármikor! Meg akartam szólítani. Egy órán keresztül ült pár centire tőlem, ott volt az alkalom. Csak pár szó: Szia, van kedved beszélgetni? Rápillantottam, és mély levegőt vettem. Most megszólítom! Azzal kifújtam a bennem keletkező széndioxidot, és visszafordultam a hajnali táj felé, miközben fülemben üvöltött a zene. Ma még nem... Majd holnap. Vagy azután...