Azt hittem utálom

Őszintén.

Évek óta azt hiszem,

utálom ezt az egészet.

A völgyet, a hegyeket, a bortermő vidéket.

Azt hittem utálom, mert 

egyszerűen utáltam ott lenni,

utáltam mindent, aminek köze van a faluhoz.

De ahogy végig nézek a domb tetejéről a tájon,

lassan kezdek rájönni,

hogy nem ezt utálom. 

Látom az utcákat, ahol biciklizni tanultam,

a határban a pincék árnyékát,

ahol hűvös forrásból ittam,

és a végtelen mezőn túl, egy zugot,

ahová szar kedvemben elbújtam.

Tök jó érzés.

Gyönyörű vidék, szép emlékek,

csak a hülye emberek ne lennének. 

Pletykás vénasszonyok, akik 

a templom előtt sipánkodnak,

hamar felnőtt porbafingók, akik

azt hiszik, hogy valakik,

és az elzüllöt barmok, akikkel össze voltam zárva.

Akik azt hitték, csak szarkupac vagyok, 

amit arrébb lehet rúgni,

és mégis én vagyok a jobb náluk.

Nem egóból, komolyan. 

És én barom, mégis azt hittem,

utálom a falut,

ahol lényegében felnőttem,

csak mert utáltam az embereket, 

akik utáltak engem. 

De rajtuk kívül,

ezt az egész helyet,

őszintén szeretem.

Lábam előtt hever a világ

Mikor feljöttem ide, nem tudtam, mi vár rám. Persze, voltam már fent, voltam már lent is, de mindig újat ad. Mindig, minden újat ad. Attól függ, milyen hangulattal mész el valahová, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor megiszod azt a vodkát a bárban, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor beleszívsz a cigarettába. Ha szomorúan vágsz bele az egészbe, mindezektől csak még szomrúbb leszel, ha viszont mosollyal az arcodon öntöd le a garatodon azt a piát, akkor lehet, hogy pár feles után táncra perdülsz. Vagy elbőgöd magad. Velem már megesett. Ne is kérdezd, szégyen erről mesélni, ahogy aznap is szégyent éreztem, mikor megtörtént az eset.
Itt ülök hát fent, a világ tetején. Na jó, valójában csak a ház tetején, mégis úgy érzem, lábam előtt hever a világ. Bár még a fél várost sem látom tisztán. Az égen milliónyi csillag ragyog. Illetve ragyogna, ha nem borítanák fellegek a feketeséget. Köztük átsüt a hold, mely már-már tele van. Első sorban ez az oka, hogy a kényelmes ágyam helyett idefent ücsörgöm, kezemben egy üveg sörrel, számban egy gyújtatlan cigarettával. Telihold előtt, és közvetlen utána sosem tudok korán lefeküdni.
Lábam lelóg a magasból, de bennem semmi félelemérzet nem sejlik fel. Talán fel sem fogom igazán, hol vagyok. Lenézek. Alattam fák, egy játszótér, és a mélység. Lehet őrültség, de egy pillanatra elmerengek, mi lenne ha leugranék? Sokak szerint nem halnék meg tőle, csak örök életemre megnyomorodnék, azonban én cáfolom ezt az állítást. Négy emelet éppen elég magas ahhoz, hogy úgy érjek földet, hogy ott is maradjak. Megtehetném, senki nincs itt mellettem, aki visszatartson, de mégis miért tenném? Egy nőért? Tán többért? Mert vacak az élet, és nem tehetünk ellene semmit?
Belekortyolok a sörömbe, és nézem tovább a mélységet. Pár suhanc odalent elkezd őrjöngeni. Ordítoznak, zenét hallgatnak, röhögnek. Vagy őröltek, vagy részegek, vagy mind a kettő. Hallgatom őket, de egyre csak idegesítenek. Ha odalent lennék, elüldözném őket, de nincs kedvem odribálni. Semmihez sincs sok kedvem, csak ülni a világ tetején, és szürcsölni a sörömet, meg rágcsálni a cigaretta végemet. Csattogtatom az öngyújtómat, de nem akrom meggyújtani az égő koporsószöget. Utálom az égő dohány ízét, főleg, mikor már haramadik napja sikálom a fogamat és még mindig érzem. Ilyenkor furcsa embernek hiszem magam, pedig lehet hogy valójában én vagyok a normális. Necces lenne egy olyan világban élni, ahol a többség őrült, és az értelmet csupán egy elnyomott kissebbségi réteg képviseli. Necces, de nem lehetetlen: mindannyian ilyen világban élünk, s mindenkinek maga tisztje hinni, hogy mely csoportba tartozik. Ha te normálisnak hiszed magad, remélem én őrült vagyok.
Lent a földön, a bokrok közt még dalol egy rigó. már régen befejezték a kórust, és nyugovóra tértek, de egyikük most felriadt, és szólózni kezdett. Talán ő sem tud aludni a holdtól. Hallgatom, iszom a sörömet, és rágcsálom a cigim. Hirtelen úgy érzem, hogy az életem jó, semmi gondom nincs, és mindenre képes vagyok. Aztán a kesernyés nektár fogyni kezd, és egyre csak ürül az üveg, mire már csak a vége marad, ami szar. A végét mindig meghagyom. Addigra felmelegszik, eloszlik belőle az összes buborék, és olyna mint a húgy. Na nem mintha ittam volna már valaha húgyot. Annyira részeg még sosem voltam. Két ujjammal fogtam az üveget a nyakánál, és ringattam a levegőben. Hinta-palinta... Majd elengedtem. Egy, kettő, sok... Számoltam magamban a másodperceket, míg meg nem hallottam a tompa csörömpölést, ami jelezte, földet ért. Ennyi idő kellene nekem is, hogy leérjek. Lassan feltápászkodom, és egy ideig bátortalanul állok a peremnél. Mély levegőt veszek, és szét tárom karjaimat. Némán állok, a szellő körbelengedez, érzem az istenek jelenlétét. Engem figyelnek. Sosem figyeltek még ennyire rám: sem, mikor fájt, sem mikor választanom kellett. Soha. De most itt vannak, és lélegzetüket visszafojtva várnak. Lassan kifújom a tüdőmben tobzódó szén-dioxidáradatot, kiköpöm egész, gyújtatlan cigimet, és hagyon zuhanni. Egy csöves holnap jól fog vele járni.
Mégegyszer beszívom a hűvös, éjszakai levegőt, hogy erőt vegyek magamon, majd...
- HAKUNA MATATA! - üvöltöm el magamat, a semmibe, a mindenbe, hogy vigye a hangom a szellő. Sokan felébredhettek, de kit érdekelt?! Én csak hanyatt vetem magam a tetőn, és fetrengek a röhögéstől.

Mikor porbafingók voltunk

Az ágy fölött, a sarokban lógtak a szüttyők. Néztem őket: nekem odahaza csak egy lóg, szép fekete. Bálintnak három is volt. Az egyik fehér, nem túl nagy, éppen belefér egy könyvecske, egy kis zacskó só meg paprika. 2002. Feltérdeltem az ágyra, hogy közelebbről megnézzem.
- Hej. Neked ez még megvan? Király. Az enyém már ezer éve eltűnt valahova - mondtam, miközben előhúztam a szüttyőből a könyvet. Tappancs.
- Jááááj, nézzük meeeg, kíváncsi vagyok rá! - kiáltott fel Lukrécia, és kikapta a kezemből, hogy fellapozza, de bátyja rögtön elvette tőle.
Csak feküdtünk egymás mellett, így hárman, és lapoztuk a kicsi könyvet. A Tappancsot. Az emlékeket.
- Háh de cuki fejed volt! - Rögtön az első oldalon ott vigyorgott egy manóképű kis kópé. Közben azon törtem a fejemet, mi lehetett az enyémmel. Hová tűnhetett az elmúlt évek alatt? Aztán Bálint lapozott.
Milyen értéket ismertünk meg benned? Szép kézírással volt odavetve, hogy milyen gyönyörködtetően rajzolt. Ez csupán azért volt vicces, mert mikor három lappal arrébb megláttunk egy rajzot mindhárman egyszerre röhögtünk fel.
- Ez mi a szaaar?! - vihogtam mint egy őrült.
- Hagyjad má', voltam vagy hat éves!
- Oké, oké, de a srác mért akarja kiverni a zsiráfnak?
- Nem tudom,  de a zsiráf nagyon rá van izgulva, totál rámászott arra a botra. De mért van fordítva rajta a póló? - Kész... Húsz évesen, miket bele nem látunk egy óvodás rajzába. - De figyelj, egyébként egy gyerektől már az is nagy teljesítmény, ha felismerhető, mit akar ábrázolni...
- És ez azt akarja ábrázolni, hogy egy négy méteres srác kiveri egy zsiráfnak? - képtelen voltam abbahagyni a röhögést. Látni kellett volna azt a rajzot. Persze Lukrécia nem ugyan azt látta bele mint én. Lehet, hogy bennem van a hiba.
- De hülyék vagytok. Az a nyakánál van! Szerintem tök aranyos.
- Hát csak kissé aránytalan, de amúgy tisztára gyönyörködtető.
Röhögtünk még egy pillanatig a rajzon, majd új lapra tértünk.
Színezd ki, mivel jártál óvodába!
- Nem is jártál biciklivel sose.
- Biciklit akartam színezni. Van ez így.
- Én jártam bicóval, mikor Bálintka eljött értem az oviba. Ú! Utána nézzük meg az enyémet is! - Lukrécia felpattant, és kiszaladt a szobából, hogy megkeresse a saját ballagási könyvét. Az oviból. Az is Tappancsos volt, de még nem tértünk rá. Engem nem is igazán érdekelt. A Bálinté azonban igen. Ott közös volt néhány pont az enyémmel. Majdnem az összes.
Kik voltak a legjobb barátaid?
- Gyááá, a legjobb barátod voltam? - kérdeztem azonnal, mikor megpillantottam saját nevemet.
- Fura lett volna, ha nem.
- Dani nem volt a legjobb barátod?
- Nem, baromira utáltam. Patrikot meg bírtam. Most meg Patrikot utálom baromira, Danit meg bírom.
- Fura, én állandóan Danival fociztam.
Mi volt a jele a legjobb barátodnak?
- Oszt az meg má mi akar lenni?
- Szilva, te vakegér! Meg eper, meg egy pohár víz.
- De az milyen kemény már, hogy a pohárban így ilyen fogakat alkotva van a víz! Hurrikán van a pohárban!
 - Hogy lehet már valakinek egy pohár víz a jele? - Megpusztultam volna, ha nekem pohár vizeket kellett volna mindenemre rajzolnom. Bár én jól megszívtam az eperrel. Tipikus kissrácnak való jel, és amúgy marha egyszerű lerajzolni. Az egyetlen probléma, hogy én sosem tudtam rajzolni. Egyszer meg akartam tanulni, de dugába dőlt a kísérlet. Osztálytársamat kértem, tanítson, mire ő: Oké, rajzolj egy kört... Mondom kört... MONDOM KÖRT!!! Szóval igen. Én, meg a rajzolás... Így hát az eper néha jobban hasonlított egy pöttyös, szőrös villanykörtére, mint egy eperre.
Színezd ki, mi volt a kedvenc foglalkozásod!
- Nem is szeretsz énekelni. Meg nem is tudsz.
- Akkor szerettem, jó? Vagy nagyon színezhetnékem volt.
- Gyá! Emlékszel - mutattam egy kiszínezett mászókára, - mikor beszorultam a kis mászókába az udvaron?
- Az nem én voltam? - Őszintén meglepettnek látszott, pedig én biztosra emlékeztem, hogy én voltam az az ügyes, aki úgy gondoltam, elég vékony vagyok ahhoz, hogy két fok között akarjak kimenni, az ajtaja helyett. Bálint tolt kifelé belülről, az óvónő meg húzott kívülről. Tisztára hülye voltam gyereknek. Ki az már, aki beszorul egy mászókába?
Hogyan emlékszünk rád? Ismét az a szép kézírás díszelgett: nyugodt gyermek voltál, és hamar beilleszkedtél.
- Jah. Nyugodt voltál. Alvásidőben húztad a lóbőrt mi meg Danival pislogtunk egymásra, mint két majom.
Lassan a végére értünk a könyvnek. Kikaptam kuzinom kezéből: engem a versek is érdekeltek. Ballagós versek gyerekeknek. Borzalmasak. Azt hiszik rímel, de igazából nem is. Ami meg rímel az is pocsékul. Nem szerettem a rímeket, hisz én sem tudtam őket kezelni. Miért szerettem volna valamit, amivel nem tudok bánni? Egy vers amúgy sem a rímektől lesz vers. Ígyhát becsuktam a régebbi Tappancsot, és Lukrécia emelte fel a sajátját. Négy évvel későbbi csupán, és nem volt olyan kidolgozott, mint a Bálinté. Sokkal kevesebb kép, sokkal kevesebb szín. Nem volt érdekes. Nekem nem. Én a sajátomat akartam látni.
- Azért, durva, mennyi minden változott azóta.
 - Hát, nemt'om. Szerintem mindenki ugyan úgy néz ki, mint akkor.
- Ööhm. Fordulj kicsit oldalra, Bálint... - rám nézett. Lebiggyesztette alsó ajkát, felhúzta a szemöldökét, majd nyugtázta.
- Mondom én. Ugyan úgy, csak kicsit máshogy.
- Kicsit, nagyon máshogy.

Azzal eltettük az emlékeket, újabb tizenöt évre.

És Ilion újra elbukhat...

Csak bóklásztam magamban, a tóparton, mikor ismét felbukkant. Már messziről láttam csillogni aranyhaját, amire rásütött a déli nap, és hallottam csilingelő nevetését. Oly könnyed léptekkel közeledett, ahogyan senki sem tudrajta kívül: mintha nem is a földön járna, hanem lábait csupán alibinek használná, nehogy lebukjon, hogy valójában szárnyal. Sokan megőrültek már tőle az idők folyamán, de én csak egyvalamit éreztem iránta. Mérhetetlen féltékenységet. Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban is állunk mi ketten. A barátom-e vagy az ellenségem? Néha jól esik, hogy mellettem van, máskor pedig a Tartaroszba vetném, most pedig éppen csak közömbösen elfordítottam felőle a tekintetemet.
- No lám. Már megint te... - dörmögtem az orrom alatt, és meg sem állva köszöntöttem szép szavakkal: - Nem mondtam még, hogy hagyj békén?
- De morcos ma valaki. Pedig örömhírt hoztam! - Úgy vigyorgott rám mint egy halloweeni töklámpás, ami kissé groteszk látványt kölcsönzött tökéletes pofájának. Kedvem lett volna neki behúzni egyet, mert mikor legutóbb így nézett, valahogy úgy éreztem, hogy egyedül fogok megpusztulni. De már egyszer adott egy örömhírt, vagyis csak egy reménysugarat. Az, hogy most újra itt van, semmi jót nem jelenthetett. - Megkaphatod, amire vágytál - súgta oda, majd megint kacagni kezdett, mintha a legjobb viccet mesélte volna el. Egy pillanatig csak bámultam magam elé, hisz el sem tudtam képzelni mire gondol. Aztán rájöttem.
- Viccelsz velem?! Most adtál reményt máshoz. Dobjam csak úgy el, hogy újra kezdjek valamit, ami már annyiszor megkínzott a múltban? - Ahogy ráemeltem tekintetemet arcáról eltűnt a mosoly, és megkeményedtek a vonásai. Komor lett, mondhatni vészjósló.
- Mindennek ára van, barátom. A szívügyeknek meg aztán főleg - azzal szánakozva kissé átkarolta a vállamat. Le akartam rázni magamról, de nem volt erőm hozzá. Megálltam.
Nem kellett sok, ahogy ott álltunk, ő karolt engem, én meg csak bámultam, mint aki meghülyült, mikor feltűnt két női alak. Az egyikük gyönyörű volt, hosszú, szőke haja csak úgy hullámzott a szélben, mintha varázslat élne benne. Arcán mosolya békésen ragyogott, égszínkék szemével pedig mintha mindent kiolvasott volna belőlem. Sosem láttam még szebbet nála. A másikukban is mutatkozott némi báj, noha inkább csupán tekintélynek nevezném. Tartása merev, arcvonásai markánsak, a szeme meg inkább hasonlított egy tehénére, mint egy angyaléra. Nem volt túl szimpatikus hölgy, de ezt inkább nem részleteztem neki. Nem biztos, hogy jól jártam volna vele.
- Választanod kell - mondta a tehénszemű.
- Mégis mi között? - néztem rá értetlenül, pedig már pontosan tudtam a választ. Hiába, ha egy nő szépnek tartja magát, akkor jajj annak, aki ki meri ábrándítani. Főleg, ha egy istennőről van szó. Nem akartam választani.
- Köztünk. Melyikünket kívánsz jobban? - majdnem elröhögtem magamat, de szerencsére folytatta - A hűséget, ami a múltadhoz köt, és biztos dolgot kínál, vagy a pislákoló remény apró lángocskáját, ami talán fellobban?
- Minden tiszteletem, istennőm - kezdtem halkan, kicsit meghajtva fejemet. Vállamon még mindig éreztem, hogy rám nehezedik a hírhozó íjászom. - Kicsit több, mint háromezer éve ugyan ezt a döntést kellett meghoznia egy fickónak. Szerencsétlennek az lett a sorsa, hogy száz éven keresztül ostrom alatt állt, mind a negyvenkilenc fivérét brutálisan lemészárolták, a városát porig égették, és még a nőt is elvették tőle, aki miatt az egészen keresztülment. Aztán meghalt. - Nem. Alig akartam én arra utalni, hogy eszem ágában sincs választani. Bármit mondok, úgyis rossz döntét hozok a végére. Bár valakit hiányoltam a képből: a logikus lépést. Őt például szívesen választottam volna.
 - Paris ostoba volt. - Ezt aláírom. Athénét kellett volna választani, akkor leigázhatta volna Spártát, és úgy is megkapta volna Helénét. Inkább ezt a felvetésemet sem fejtettem ki hangosan, nehogy a két ma jelenlévő istennő megsértődjön.
- Csak irigykedsz, mert nem téged választott - először szólalt meg a szépség istennője, mióta felbukkantak, és hangja olyan volt, mintha ezernyi feketerigó kezdett volna kánonban dalolni. Kezdtem megérteni Paris döntését. Ez a nő még egy hároméves kisgyermeknek is elcsavarta volna a fejét, nem még egy éppen megérett férfinak. Közben éreztem, hogy valaki a fülemhez hajol, és meleg lehelletével csiklandozta a nyakamat.
- Hisz te már úgyis döntöttél, nem igaz? Mondd ki, kit választasz... - suttogta úgy, hogy csak én hallhattam. Hátamon felállt a szőr, kirázott a hideg, és gondolkodás nélkül szaladt ki a számon választottam neve.
Eltelt háromezer és még kétszáz év, én pedig talán ugyan azt a hibát vétettem, mint Ilion hérosza. Mindenemet a gyönyörnek adtam. Az ég felragyogott, a tehénszem villámokat szórt, a puttó meg csak röhögött. Elmentek, és ketten maradtunk.
- Most akkor mi fog történni? - kérdeztem, és először mióta mellettem állt, szembe fordultam vele teljes testemmel.
- Mondd meg te.
- Legutóbb háború volt.
- Nem én mondtam. - Azzal eltűnt, én meg térdre rogytam.
Ilion újra elbukhat. Miattam.