Lábam előtt hever a világ

Mikor feljöttem ide, nem tudtam, mi vár rám. Persze, voltam már fent, voltam már lent is, de mindig újat ad. Mindig, minden újat ad. Attól függ, milyen hangulattal mész el valahová, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor megiszod azt a vodkát a bárban, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor beleszívsz a cigarettába. Ha szomorúan vágsz bele az egészbe, mindezektől csak még szomrúbb leszel, ha viszont mosollyal az arcodon öntöd le a garatodon azt a piát, akkor lehet, hogy pár feles után táncra perdülsz. Vagy elbőgöd magad. Velem már megesett. Ne is kérdezd, szégyen erről mesélni, ahogy aznap is szégyent éreztem, mikor megtörtént az eset.
Itt ülök hát fent, a világ tetején. Na jó, valójában csak a ház tetején, mégis úgy érzem, lábam előtt hever a világ. Bár még a fél várost sem látom tisztán. Az égen milliónyi csillag ragyog. Illetve ragyogna, ha nem borítanák fellegek a feketeséget. Köztük átsüt a hold, mely már-már tele van. Első sorban ez az oka, hogy a kényelmes ágyam helyett idefent ücsörgöm, kezemben egy üveg sörrel, számban egy gyújtatlan cigarettával. Telihold előtt, és közvetlen utána sosem tudok korán lefeküdni.
Lábam lelóg a magasból, de bennem semmi félelemérzet nem sejlik fel. Talán fel sem fogom igazán, hol vagyok. Lenézek. Alattam fák, egy játszótér, és a mélység. Lehet őrültség, de egy pillanatra elmerengek, mi lenne ha leugranék? Sokak szerint nem halnék meg tőle, csak örök életemre megnyomorodnék, azonban én cáfolom ezt az állítást. Négy emelet éppen elég magas ahhoz, hogy úgy érjek földet, hogy ott is maradjak. Megtehetném, senki nincs itt mellettem, aki visszatartson, de mégis miért tenném? Egy nőért? Tán többért? Mert vacak az élet, és nem tehetünk ellene semmit?
Belekortyolok a sörömbe, és nézem tovább a mélységet. Pár suhanc odalent elkezd őrjöngeni. Ordítoznak, zenét hallgatnak, röhögnek. Vagy őröltek, vagy részegek, vagy mind a kettő. Hallgatom őket, de egyre csak idegesítenek. Ha odalent lennék, elüldözném őket, de nincs kedvem odribálni. Semmihez sincs sok kedvem, csak ülni a világ tetején, és szürcsölni a sörömet, meg rágcsálni a cigaretta végemet. Csattogtatom az öngyújtómat, de nem akrom meggyújtani az égő koporsószöget. Utálom az égő dohány ízét, főleg, mikor már haramadik napja sikálom a fogamat és még mindig érzem. Ilyenkor furcsa embernek hiszem magam, pedig lehet hogy valójában én vagyok a normális. Necces lenne egy olyan világban élni, ahol a többség őrült, és az értelmet csupán egy elnyomott kissebbségi réteg képviseli. Necces, de nem lehetetlen: mindannyian ilyen világban élünk, s mindenkinek maga tisztje hinni, hogy mely csoportba tartozik. Ha te normálisnak hiszed magad, remélem én őrült vagyok.
Lent a földön, a bokrok közt még dalol egy rigó. már régen befejezték a kórust, és nyugovóra tértek, de egyikük most felriadt, és szólózni kezdett. Talán ő sem tud aludni a holdtól. Hallgatom, iszom a sörömet, és rágcsálom a cigim. Hirtelen úgy érzem, hogy az életem jó, semmi gondom nincs, és mindenre képes vagyok. Aztán a kesernyés nektár fogyni kezd, és egyre csak ürül az üveg, mire már csak a vége marad, ami szar. A végét mindig meghagyom. Addigra felmelegszik, eloszlik belőle az összes buborék, és olyna mint a húgy. Na nem mintha ittam volna már valaha húgyot. Annyira részeg még sosem voltam. Két ujjammal fogtam az üveget a nyakánál, és ringattam a levegőben. Hinta-palinta... Majd elengedtem. Egy, kettő, sok... Számoltam magamban a másodperceket, míg meg nem hallottam a tompa csörömpölést, ami jelezte, földet ért. Ennyi idő kellene nekem is, hogy leérjek. Lassan feltápászkodom, és egy ideig bátortalanul állok a peremnél. Mély levegőt veszek, és szét tárom karjaimat. Némán állok, a szellő körbelengedez, érzem az istenek jelenlétét. Engem figyelnek. Sosem figyeltek még ennyire rám: sem, mikor fájt, sem mikor választanom kellett. Soha. De most itt vannak, és lélegzetüket visszafojtva várnak. Lassan kifújom a tüdőmben tobzódó szén-dioxidáradatot, kiköpöm egész, gyújtatlan cigimet, és hagyon zuhanni. Egy csöves holnap jól fog vele járni.
Mégegyszer beszívom a hűvös, éjszakai levegőt, hogy erőt vegyek magamon, majd...
- HAKUNA MATATA! - üvöltöm el magamat, a semmibe, a mindenbe, hogy vigye a hangom a szellő. Sokan felébredhettek, de kit érdekelt?! Én csak hanyatt vetem magam a tetőn, és fetrengek a röhögéstől.