Őszintén.
Évek óta azt hiszem,
utálom ezt az egészet.
A völgyet, a hegyeket, a bortermő vidéket.
Azt hittem utálom, mert
egyszerűen utáltam ott lenni,
utáltam mindent, aminek köze van a faluhoz.
De ahogy végig nézek a domb tetejéről a tájon,
lassan kezdek rájönni,
hogy nem ezt utálom.
Látom az utcákat, ahol biciklizni tanultam,
a határban a pincék árnyékát,
ahol hűvös forrásból ittam,
és a végtelen mezőn túl, egy zugot,
ahová szar kedvemben elbújtam.
Tök jó érzés.
Gyönyörű vidék, szép emlékek,
csak a hülye emberek ne lennének.
Pletykás vénasszonyok, akik
a templom előtt sipánkodnak,
hamar felnőtt porbafingók, akik
azt hiszik, hogy valakik,
és az elzüllöt barmok, akikkel össze voltam zárva.
Akik azt hitték, csak szarkupac vagyok,
amit arrébb lehet rúgni,
és mégis én vagyok a jobb náluk.
Nem egóból, komolyan.
És én barom, mégis azt hittem,
utálom a falut,
ahol lényegében felnőttem,
csak mert utáltam az embereket,
akik utáltak engem.
De rajtuk kívül,
ezt az egész helyet,
őszintén szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése