És Ilion újra elbukhat...

Csak bóklásztam magamban, a tóparton, mikor ismét felbukkant. Már messziről láttam csillogni aranyhaját, amire rásütött a déli nap, és hallottam csilingelő nevetését. Oly könnyed léptekkel közeledett, ahogyan senki sem tudrajta kívül: mintha nem is a földön járna, hanem lábait csupán alibinek használná, nehogy lebukjon, hogy valójában szárnyal. Sokan megőrültek már tőle az idők folyamán, de én csak egyvalamit éreztem iránta. Mérhetetlen féltékenységet. Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban is állunk mi ketten. A barátom-e vagy az ellenségem? Néha jól esik, hogy mellettem van, máskor pedig a Tartaroszba vetném, most pedig éppen csak közömbösen elfordítottam felőle a tekintetemet.
- No lám. Már megint te... - dörmögtem az orrom alatt, és meg sem állva köszöntöttem szép szavakkal: - Nem mondtam még, hogy hagyj békén?
- De morcos ma valaki. Pedig örömhírt hoztam! - Úgy vigyorgott rám mint egy halloweeni töklámpás, ami kissé groteszk látványt kölcsönzött tökéletes pofájának. Kedvem lett volna neki behúzni egyet, mert mikor legutóbb így nézett, valahogy úgy éreztem, hogy egyedül fogok megpusztulni. De már egyszer adott egy örömhírt, vagyis csak egy reménysugarat. Az, hogy most újra itt van, semmi jót nem jelenthetett. - Megkaphatod, amire vágytál - súgta oda, majd megint kacagni kezdett, mintha a legjobb viccet mesélte volna el. Egy pillanatig csak bámultam magam elé, hisz el sem tudtam képzelni mire gondol. Aztán rájöttem.
- Viccelsz velem?! Most adtál reményt máshoz. Dobjam csak úgy el, hogy újra kezdjek valamit, ami már annyiszor megkínzott a múltban? - Ahogy ráemeltem tekintetemet arcáról eltűnt a mosoly, és megkeményedtek a vonásai. Komor lett, mondhatni vészjósló.
- Mindennek ára van, barátom. A szívügyeknek meg aztán főleg - azzal szánakozva kissé átkarolta a vállamat. Le akartam rázni magamról, de nem volt erőm hozzá. Megálltam.
Nem kellett sok, ahogy ott álltunk, ő karolt engem, én meg csak bámultam, mint aki meghülyült, mikor feltűnt két női alak. Az egyikük gyönyörű volt, hosszú, szőke haja csak úgy hullámzott a szélben, mintha varázslat élne benne. Arcán mosolya békésen ragyogott, égszínkék szemével pedig mintha mindent kiolvasott volna belőlem. Sosem láttam még szebbet nála. A másikukban is mutatkozott némi báj, noha inkább csupán tekintélynek nevezném. Tartása merev, arcvonásai markánsak, a szeme meg inkább hasonlított egy tehénére, mint egy angyaléra. Nem volt túl szimpatikus hölgy, de ezt inkább nem részleteztem neki. Nem biztos, hogy jól jártam volna vele.
- Választanod kell - mondta a tehénszemű.
- Mégis mi között? - néztem rá értetlenül, pedig már pontosan tudtam a választ. Hiába, ha egy nő szépnek tartja magát, akkor jajj annak, aki ki meri ábrándítani. Főleg, ha egy istennőről van szó. Nem akartam választani.
- Köztünk. Melyikünket kívánsz jobban? - majdnem elröhögtem magamat, de szerencsére folytatta - A hűséget, ami a múltadhoz köt, és biztos dolgot kínál, vagy a pislákoló remény apró lángocskáját, ami talán fellobban?
- Minden tiszteletem, istennőm - kezdtem halkan, kicsit meghajtva fejemet. Vállamon még mindig éreztem, hogy rám nehezedik a hírhozó íjászom. - Kicsit több, mint háromezer éve ugyan ezt a döntést kellett meghoznia egy fickónak. Szerencsétlennek az lett a sorsa, hogy száz éven keresztül ostrom alatt állt, mind a negyvenkilenc fivérét brutálisan lemészárolták, a városát porig égették, és még a nőt is elvették tőle, aki miatt az egészen keresztülment. Aztán meghalt. - Nem. Alig akartam én arra utalni, hogy eszem ágában sincs választani. Bármit mondok, úgyis rossz döntét hozok a végére. Bár valakit hiányoltam a képből: a logikus lépést. Őt például szívesen választottam volna.
 - Paris ostoba volt. - Ezt aláírom. Athénét kellett volna választani, akkor leigázhatta volna Spártát, és úgy is megkapta volna Helénét. Inkább ezt a felvetésemet sem fejtettem ki hangosan, nehogy a két ma jelenlévő istennő megsértődjön.
- Csak irigykedsz, mert nem téged választott - először szólalt meg a szépség istennője, mióta felbukkantak, és hangja olyan volt, mintha ezernyi feketerigó kezdett volna kánonban dalolni. Kezdtem megérteni Paris döntését. Ez a nő még egy hároméves kisgyermeknek is elcsavarta volna a fejét, nem még egy éppen megérett férfinak. Közben éreztem, hogy valaki a fülemhez hajol, és meleg lehelletével csiklandozta a nyakamat.
- Hisz te már úgyis döntöttél, nem igaz? Mondd ki, kit választasz... - suttogta úgy, hogy csak én hallhattam. Hátamon felállt a szőr, kirázott a hideg, és gondolkodás nélkül szaladt ki a számon választottam neve.
Eltelt háromezer és még kétszáz év, én pedig talán ugyan azt a hibát vétettem, mint Ilion hérosza. Mindenemet a gyönyörnek adtam. Az ég felragyogott, a tehénszem villámokat szórt, a puttó meg csak röhögött. Elmentek, és ketten maradtunk.
- Most akkor mi fog történni? - kérdeztem, és először mióta mellettem állt, szembe fordultam vele teljes testemmel.
- Mondd meg te.
- Legutóbb háború volt.
- Nem én mondtam. - Azzal eltűnt, én meg térdre rogytam.
Ilion újra elbukhat. Miattam.