Utolsó szó jogán

Amíg nem tudtam, milyen érzés, mikor az ember haldoklik, ezerszer kívántam: "Bárcsak meghalnék!". Rengetegszer úgy éreztem, mindjárt meghalok, úgy fáj. Legalábbis azt hittem, az az igazi fájdalom, ha összetörik a szívet, s tettek nélkül, szavakkal bántanak.
Mindeközben rettegtem. Akármikor a halállal találkoztam, menekültem. El nem tudtam képzelni, mi jöhet az után, hogy innen elmegyünk. Már csak ha meghallottam az "elhunyt" szót, kirázott a hideg, és tereltem a témát másfelé.
De most itt fekszem az ágyon, és már nem csupán azt hiszem, hanem nagyon jól tudom, hogy nincs tovább. Fáj minden porcikám, az egész testemet átjárja a szenvedés.
Ami a legfurcsább az egészben az az, hogy ezzel egy időben mégsem érzek az égvilágon semmit, csupán végtelen nyugalmat. Végre felfogtam, és elfogadom, hogy nem szabad, nem lehet harcolni a halál ellen. Éveket töltöttem azzal, hogy jóvátegyem minden hibámat, amit az elmúlt életemben elkövettem, és megbántam. De elfogyott az időm, pedig annyi dolog lenne még.
Nem vágyom már semmire, senki bocsánatát nem kérem többször, azt pedig végképp nem akarom, hogy bárki sajnáljon, vagy szánjon. Már csak egy dolog van, amit nem tettem meg: Sosem néztem szembe az igazsággal. De most eljött az ideje annak, hogy mindent bevalljak magamnak.

* * *

Hát megtettem. Most már csak egyetlen mondanivalóm van: Szeretlek!
Ezzel a szóval távozom, lassan kicsoszogva az élő világból, és már tényleg nem érzek semmit. Elmémet és lelkemet elborítja valami isteni, földöntúli béke. Te sírsz, én mosolygok, és úgy, hogy te azt nem is érzed, gyengéden letörlöm könnyeidet, és földebe suttogom:
'Mindig vigyázni fogok rád!'

Monológ

Sokszor elgondolkodám az élet értelmén...
Fárasztó a lét, miben él a Föld emberfia,
s fáradva hull majd el mindenik, megélve mind kínjait,
de nem látja senki, soha ember szenvedés okát,
csak ha szívét kitárja, s mellette áll, mint barát.
De van, ki titkolja titkait, s megosztani nemképes
legfőbb bizalmasával sem.
Így látom én, hisz így való: másként mitül fájna lélek?
S őrült mind, ki fájdalmát kitárja, szemek ostromának,
s látszatban látszik fájónak, miközben bőre alatt az inak feszülék,
s mind az fájdalom, s bú, mi szívében felgyülemlék,
egyetlen ordítással kitörni készül: a bámészkodó, jámbor népet elsöpré...
S látszatban biz,néha jómagam is őrült valék,
sokan mondták már,
de mirül a szív nem hall, csak látja szem, nem ismeri senki valóját.
S fel nem fedem biz szívemnek titkát, csak arra illdomos, s méltó társimnak.
Másnak ugyebár nem is illenék tudni.
De csitt, morgok itt magamba', s közben oly sok, más dolgom volna.
S mégis... Mi az, mi fejemben eme kósza zavart okozza?
Sóhajom, jaj, megtör engem, s szívembe fájdalom, mi száll,
s kérik tőlem: feledjek. Feledjem, mi fáj.
De midőn látó ember, mit látott, vakká levén sem feledi,
úgy én sem feledek semmit,mint múltam élt, s jelenem vezekli.
De jaj, te téboly mért férsz elmémbe? Hisz tettem-e ellenedre,
hogy beférkőzz gondolatomba, s elvegyed eszemet?
S mért kell tűrni, s hallgatni embernek: oly siralmas ez mind.
Ha fáj, mért nem mondható szóval, s mért nem érti senki?
Eh... Biz fáj a lét... Ordítni tudnék... De hallgatni kell, s tűrni,
mert ha az ember gyengét lát, mint álnok vad, legyűri.
De csitt lélek, csitt, mi fáj ne hord szét;
Titkom hadd maradjon enyém,
s az est szent sötéte őrizzen meg magában,
fájdalmam ne lássa senki a Föld színén!

Figyelem!

Kedves érdeklődők, látogatók! 

Felhívnám tisztelt figyelmüket, hogy az oldalon található összes bejegyzés - legyen az próza, vagy vers - saját szellemi termékem, s nem kívánom hogy ezekkel bárki becstelenül, tudtom nélkül visszaéljen! 

Megértésüket köszönöm!

Elfolyt tinta

Elfolyik a tinta

szétcsúsznak a lapok:

Hol épphogy vánszorognak,

máskor repülnek a napok.

Tovaszáll minden idő,

már a papír is sárga:

Pillanatok alatt tiprod

mindenem a sárba.

Kamaszként mely állat kapar

érthetetlen sorokat?

Egy emberöltő, s megfakul,

mint értelmetlen sorozat!

Otromba paca!

Csak egy folt a papíron...

Itt hagyom e lapokat, 

csak emléked Ne maradjon!

Séta a városban

Csak átrohantam volna a városon,

mert tudtam: menni kell.

Vártak rám.

Fülemben ordított

az az igazi,

nyáltól csöpögő romantikus szám.

Nem igazán volt választás:

a telóm bedöglött...

és szívem amúgy is a mély

- nomeg kegyetlen –

Romantika-téren vergődött,

mint egy drogfüggő,

aki vagy túllőtte magát,

vagy épp megvonták az adagját...

Rád gondoltam...

Hát mégis ki másra?

Szívesen ordítottam volna

Fenyővel,

hogy várok rád egy éjen át,

mikor bevettem azt a kanyart.

Jó, hogy nem tettem...

BUMM.

Mintha gondolataimból

léptél volna ki,

a magad tökéletes mivoltjában.

Még én sem tudom;

Szent Angyalnak hiszlek-e,

vagy rabszolgát kínzó,

szívet, lelket gyötrő

Démoni Succubusnak?

De nem számított.

Előttem álltál és én egy kicsit

újra meghaltam.

Erószhoz (Himnusz)

Ó fényes Erósz, szerelem istene,

Nyiladat ne merítsd szerelmes szívembe!

Könyörülj kérlek, s tűnjön a vágy,

Vagy, kit szívem vár, szólj hozzá hát...

Nem is oly régen, szép életem volt,

Te adtad őt nekem, ki lélekben elrabolt.

Szerethettük egymást, mint tavasz a virágot,

Általad jött erővel feldöntöttem a világot.

Itt van lásd minden, szívem is odaadnám, 

Ha csak egyetlen egyszer újra láthatnám.

Mézédes hangja még fülemben hallik,

Illatát még érzem, s emléke ámít. 

Szeretem őt, Erósz, te bizton megérted,

Segítségemre légy, könyörögve kérlek!

Hallja meg kiáltásom, mivel Őfelé izenem:

Meghalnék érte; életnél jobban szeretem.

Kihunyt csillag

Szellemként bolyongok, kihaltak az utcák.

Sötét utca, csendes folyosó...

Magány csendes útitársam:

mellettem lépkedve kínoz.

Csak az nincs mellettem,

ki feledtethetné bánatom.

Nincs mellettem, elvesztettem,

mindörökre itt hagyott,

csak azt nem tudja:

Ő jelentett nekem minden csillagot!

Sötét árnyként lépkedem,

megpihennem nem lehet,

Nincs, ki szívem befogadja, 

vigasztalja lelkemet...

Sírok, zokogok, mert nincsen már, ki megszeret.

Nincs kitől szívem újra dobban,

nincsen már, hisz elhagyott,

Sosem volt enyém, nem szerettem

még egy ilyen csillagot...

Becsukom a szemem...

Becsukom a szemem...

Érintésed képzelem;

képzeletben élem át,

mese tán az egész

képzeletem dallamán...

S minden, ami tényleg van:

megszűnik a külvilág,

mikor ajkaimra képzelem

ajkaidnak vonalát.

Felmerül a kérdés, kipattan a szem...

Hová tűnik ilyenkor

milliónyi képzetem? 

Hová lesz a tudat,

s mi történik velem?;

Valamint egy (tán tév-)képzet alapján,

mondhatom-e bizton?

Szeretem! ?

És becsukom a szemem...

Négy sor a világról...

Éhező szemekből sugárzik a szépség,

Jajveszékelésbe kacagás vegyül,

S él az ember napról napra,

Elferdült erkölccsel, teljesen egyedül...

Kettős érzelmek

Ha tudnád, hogyan telnek az éjszakáim, mikor nem vagy mellettem... Ha tudnád, mennyit kínlódtam és szenvedtem a gondolattól, hogy végleg elveszíthetek... Ha tudnád... akkor sem történne semmi. Nem érhetnélek el akkor sem, mert számomra milliónyi fényév távolába izzó, tüzes gázgömb vagy. Egy csillag! Talán a legfényesebb csillag az égbolton.
Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy hozzád olyan közel léphessek, hogy már ne legyen szükségünk szavakra, csupán gondolataink azonos fázisban mozgó hulláma irányítsa a tetteinket.
Mikor két szemedbe nézek, elönt a forróság. Az öröm, és a bánat egyszerre tör fel bennem, és nem tudom, könnyemet hagyjam-e végigcsordulni arcomon, vagy egyszerűen csak élvezzem annak a drága szempárnak páratlan, csodálatos csillogását?!

I. Szonett

Néha visszahúz a múltam még ma,

de utam a jövőm felé vezet,

közben fájdalmaknak engedve teret,

így megyek előre: meg sem állva.

S mintha lelkem hívná fényes bálba,

úgy indul el most e gyászos menet;

a síróknak lassan átadva a helyet,

így borul szívem fájdalmas gyászba.

Ám ha látlak, er'imben megfagy a vér,

s afelé járnak mind a gondolat'im,

hogy talán újjáéledhet a remény.

Múltat feledvén, s gondokat eldobván mind,

ősi érzésben kutatván az esélyt:

Irántad új szerelem éled ím...

Zuhanás

Megbéklyózza testem egy érzés,

szívem az, mi bilincsbe zár;

Legbelül még érzem, hogy élnék, 

de valami van, mi annyira fáj...

Megbéklyóz az életem,

hisz tudom, hogy hazudok:

hazugság, hogy élek,

s tudom: majd a mélybe borulok.

Zuhanás közben kibontom szárnyamat,

de minden része ólom már;

ordítanám sorra az igazat,

de szavamnak senki nem hisz tán.

Ólomszárnnyal zuhanok,

zuhanok a mélybe...

Bilincseim kibontom,

de ennyi volt... Már vége... 

Szabad-e?

Szabad-e csokoládét majszolnom

csendben a tanórán?

Szabad-e innom, ha torkom már száraz, 

de bent van a tanár?

Szabad-e meglengetnem diákként kezemet,

csak azért, hogy óráról kimehessek,

És szabad-e egy fájdalmasan hosszú,

unalmas szónoklat közben,

Némán, senkit sem zavarva

megvakarnom a seggem?

Óda(?)

Rég ragadtam tollat azért,

hogy megtört szívem vágyairól

meséljek fájdalmas, szomorú mesét,

s hogy Neked, Te Szent, Te Egyetlen,

nevedet imádkozva zengjem a világnak. 

Most mégis tintába mártom pennámat,

hogy leássak minden lélek mélyére,

s hogy daloljak éjt nappallá téve

Teérted egyetlen szerelmem!

Merkúr vigyázza minden léptedet

hosszú utadon, hová én nem 

mehetek veled,

S engedjék a földi istenek,

hogy képes legyek…

Hogy elengedjelek!

Szép szóval, s egyetlen almával 

engedlek el magamtól,

de meg ne edd!

Tudom, a párkák elvágtak már

egy fonalat, 

de követlek Kedves, amint

enyém is elszakad,

… mikor kezdődik új kor, s

Abba majd némán görnyedek.

Vénusz álljon melletted, s ragyogva

tartsa meg szépségedet!

Nem kell tovább, 

csak míg utol nem érlek,

s rágja földi porhüvelyed bár

millió féreg,

tudd Kedves, én ugyan úgy

Szeretlek Téged!

Galambom

Sosem éreztem magam különlegesnek. Ez valószínűleg azért lehetett, mert sosem voltam különleges. Nem martak meg radioaktív anyagokkal gén-kezelt állatok, nem jártam az űrben, ahonnan űrfertőzést szerezhettem volna, és a családomban senkinek sem volt gumiból a karja. Kivéve a bátyám guminőjét. Annak mindene gumiból volt. De a lényeg az, hogy nem vagyok szuperhős. Ez a történet pedig nem arról szól, hogy hogyan mentem meg a világot, vagy hogy micsoda hőstetteket hajtok végre, vagy hogy kimegyek az űrbe. Bár az jó lenne. Az űr jó hely. Csendes, és nincsenek szobatársak, akik állandóan felesleg információkkal traktálnak, és ok nélkül sóhajtoznak és nyögdécselnek. Bár így belegondolva lehetséges, hogy a nyögéseiknek van okuk csak próbálják titkolni. Mindenesetre nekik nincs guminőjük. (Vagy csak azt is titkolják.)

Szíves örömest mondanám magamról, hogy egy teljesen átlagos tini srác vagyok, aki épp kirepülőben van a gimiből, de sajnos ez sem lenne igaz. A valóság sajnos az, hogy reménytelenül pancser vagyok. De úgy tényleg, istenigazán nagy lúzer. Pedig még azt sem lehet rám mondani, hogy nagydarab ormótlan tuskó lennék. Családi vonás, hogy nem növünk nagyra. Mindössze 165 centis emberke vagyok, és hát, ha félóráig állnék a tévéd előtt oldalvást, akkor sem vennél észre, olyan vékony vagyok. Na most akkor lehet tippelni, hol állok én a hierarchiai ranglétrán a suliban. Végül is királynak király vagyok. A bénák királya. De csak hogy befejezzem végre a magamról való áradozást, vagy inkább ezt a szánalmas picsogást, kezdjük is a történetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy hazafelé sétáltam a buszmegállóból, mikor megláttam. Először csak megdermedtem, majd lassan, óvatosan mosolyra húzódott a szám. Nem akartam elkapkodni semmit, vagy előre inni a medve bőrére, de kezdtem úgy érezni, hogy ez a nap most más lesz mint a többi. Valahogy jobb, biztatóbb, és kevésbé depresszív. Bátortalan léptekkel közeledtem felé, szinte hangtalanul. Ebben például egész jó voltam: abban, hogy úgy tegyek, mintha nem is léteznék. Cipőm talpa minden lépésemnél gyengéden simult a város ódon macskaköveihez, és úgy osontam közelebb, mint egy afrikai nagymacska a zsákmányához. Légzésemet szándékosan lelassítottam, és mereven néztem előre, egyenesen a célpontomra. Annyira profi vadász nem voltam, hogy a szívverésemet is lelassítsam, vagy lehalkítsam, de kételkedtem benne, hogy olyan éles füle lenne, hogy meghallja. Mikor elég közel értem hozzá, megálltam egy pillanatra. Ő teljes nyugalommal ácsorgott nekem háttal, néha toporgott egyet, mint aki unja a várakozást, de egyébként nem mozdult. Lefogadom, amilyen sunyi, ásítozott is. Szám széle még inkább fülem felé húzódott, és enyhén gonosz vigyor terült szét az arcomon. Egy utolsó levegővétel, és… Teljes erőmmel elrugaszkodtam a talajtól. Ráugrottam áldozatomra, és még éppen sikerült elkapnom a lábát, mielőtt elmenekülhetett volna. Ó az a gurgulázó hang, amit kiadott, mindennel felért. Egy határozott ütéssel elhallgattattam, majd feltápászkodtam a földről, lábait még mindig a kezemben tartva, leporoltam magam, és mint aki jól végezte dolgát, nyugodt léptekkel elindultam hazafelé. Ma galambsültet vacsorázom!

Tudniillik, én nagyon szeretem az állatokat. Tényleg, szívem csücskei. Ebben az otromba világban, amiben az emberek azt képzelik, a civilizáció csúcsán állnak, nincs is más társa a normális embereknek, csupán az állatok. De szentül hiszem, hogy a galambok az űrből jöttek, és csak azért telepedtek le a földön, hogy elindítsanak egy évszázadokig tartó Föld elleni inváziót, amit légibombázással visznek végbe, anélkül, hogy mi, földi halandók bármit is megsejtenénk. Ez az én elejtett példányom, szépen megtermett egyed volt, nem is érettem, hogy bírta el a szárnya repülés közben. Hogy mitől hízott el ennyire? Az én szendvicsemtől! Természetesen nem jó szántamból adtam oda neki. Tegnap reggel, éppen a buszhoz igyekeztem, fekete nadrágban, fehér ingben, egyetlen oldaltáskámmal a vállamon, és mivel nem volt időm reggelizni, kénytelen voltam út közben megkísérelni, hogy befaljam a szendvicsemet. Persze a nagyon sok humanoid barátom közül az egyik éppen arra járt, és valamiért úgy érzem szánt szándékkal nekem csapódott – persze ő bocsánatot motyogott az orra alatt, mintha véletlen volna, na de azért ne nézzen már galambnak! Egy ekkora járdán csak elfértünk volna ketten! – aminek következtében a zsömle a járdán kötött ki. Mikor lenéztem, megörültem, mert semmi baja nem esett, még csak közelében sem volt a pocsolyának, és szét sem hullott, egészen sértetlen volt: három fújás, és még ehető, annyi kosz meg kell alapon le akartam érte hajolni, mikor felbukkant. Két apró csőre közé fogta a zsömlém tetejét, és ahogy jött, eltűnt. Akkor megfogadtam, hogy bosszút állok. És tessék, amilyen az én szerencsém, hát nem pont belebotlottam ma? Tegnap még sebesen szárnyalt, és ellopta a kajámat, de Fortuna mást szánt mára, és felém billentette a mérleget. Ma belőle lesz kaja. 

Kérdés

- Nagyon fájt? – kérdeztem halkan, és ő már nyitotta is szólásra a száját. Arcán láttam az értetlenséget, a zavart. Éreztem, hogy az ajkain feszülő szó, kérdő lesz, és azt is tudtam miért. A legszánalmasabb csajozós szöveg is így kezdődik. Csakhogy nekem nem volt szükségem amolyan bevágódós beszólásokra, hisz jó ideje ismertem őt. Felemeltem a kezemet, hogy még az előtt leintsem, hogy megszólalna, és újra feltettem a kérdést. – Nagyon fájt, mikor a pokol kénköves bugyrai égették a lelked, hogy megtisztítsanak attól a fertőtől, ami benned lakozik? – Kérdésem halk volt, és szenvtelen. Beszéd közben egy arcizmom sem rezdült, csak néztem kitartóan a csodálatosan csillogó gesztenyebarna szemeit, nem is pislogtam, csak vártam, hogy reagál. Tartásom laza volt, vállam kissé meggörnyedt, miközben egyszerre fürkésztem összes mikromimikáját, hogy le tudjam szűrni, mire gondol. Nem volt szükséges az arcáról olvasnom, reakcióideje pontos volt, mint mindig. Éppen hogy kimondtam a mondatot, éppen hogy gondolatban oda biggyesztettem mögé a teljesen őszinte kérdőjelet, már arcomon éreztem gondolatainak elsöprő erejét, mégpedig a tenyere által, ami hangos csattanással feszült egy másodperc apró töredékéig a bőrömnek, hogy onnan leszánkázzon, és rövid időn beül jóképű fizimiskám másik oldaláról érjen dühének villámcsapása. Igazából megérdemeltem a pofont, el kell ismernem. Elvégre nem minden nap kérdeznek ilyet egy lánytól, és elég rosszul hangzik. Mentségemre szóljon, nem tehettem róla. Őszinte típus vagyok, ami a szívemen, az a számon, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmét azon apró tényezőre, hogy mennyire nem tetszik az, ahogyan velem szemben viselkedik. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet ütését követően, csak hogy utána szikrázó szemekkel újra tekintetét keressem. Az ő szeme is szikrázott, csak azon lényegi különbség volt a két kisülés között, hogy míg az én kékeszöld, zavaros íriszemből egyfajta őrült szenvedély sütött, amolyan „fogalmam sincs, miért, de vágyom rád” szenvedély, aminek eredetét magam sem tudtam megmagyarázni, addig neki szembogarából sziporkáztak az istennői ménkűk, melyek nyomán, ha valódiak lettek volna, azon nyomban elégtem volna. Bár az igazat megvallva, már az sem okozott volna túl nagy szenvedést, hisz amúgy is halott voltam már. Csupán, mint báb álltam előtte, egy báb, melynek, ha voltak érzései, azokat elrejteni semmiképp sem tudta.

- Gyűlöllek… - sziszegte fogai közt, és hanghordozásából leszűrtem, egyáltalán nem viccel. Már persze, ha lehet egyáltalán hanghordozásnak nevezni a kígyószerű sziszegést, amivel illetett. Halántékomban éreztem egyenletes lüktetését a véremnek, valószínűleg a köztük pattanásig feszült indulatok következtében. Szívverésem üteme egy csöppnyit sem változott azóta, hogy megpillantottam, ahogy kilibbent a kávézóból, és odaléptem hozzá. Valóban nem volt tökéletes indítás egy beszélgetéshez, de nem is egy önfeledt társalgás volt a célom. Kapcsolatunk ahhoz túlságosan komplikált és bensőséges volt. Amolyan héja nász az avaron. Óráknak tűnő percekig álltuk egymás tekintetét. Az övéből megvetés és gyűlölet, enyémből pedig őszinte, mindent elsöprő szeretet sugárzott. Már éppen emelte jobbját, hogy egy újabb pofonnal nyomatékot adjon szavának, amit én becsülettel, alázattal, és megfeszült állkapoccsal vártam. Szó sincs arról, hogy megalázkodtam volna előtte, egyszerűen csak el tudtam képzelni, szavaim mennyire szívébe markolhattak, bár továbbra is magamnak adtam igazat. Évek óta nyomta ez a mondat a szívemet, és most volt erőm, hogy oda álljak elé, és kimondjam. Rezdületlenül álltam előtte, várva az új csattanás hangját, és a bőrömön keletkező zsibbadó fájdalmat, és ezzel együtt az újabb tőrszúrást a szívembe, de az elmaradt. A mozdulatsor közepén ugyanis megmerevedett, mint egy szobor, és csak nézett rám. Szája oly vékonynak tűnt az idegtől, és a dühtől, mint egy borotvapenge, és én ezzel a pengével akartam felhasítani a saját számat. Szeméből egy apró könnycsepp buggyant ki, mely lassan végiggördült íves orcáján, és én már nem is a szemébe néztem, hanem ezt a kis cseppet tanulmányoztam, mely útja végéhez, azaz állkapocscsontjához érve még hosszú másodpercekig kínkeservesen kapaszkodott, majd tehetetlen testként, a gravitációra hagyatkozva mélyre zuhant. Hasonló könnycseppnek éreztem magamat én is, ahogy még mindig felemelt kezére tévedt a tekintetem, amit olyan hirtelen mozdulattal ejtett le teste mellé, hogy azon még én is meglepődtem, kibillenve a magamra erőltetett teljes nyugalom állapotából. Visszairányítottam látóidegeimet az arcára, melyen még mindig látni véltem az ingerültség nyilvánvaló jeleit, de nem engedte sokáig, hogy nézzem. Hirtelen elindult, és vállával meglökve elviharzott mellettem. Nem néztem utána… Vettem egy mély levegőt, megdörzsöltem orrnyergemet, majd beletúrtam rövid, de annál vastagabb szálú világosbarna hajamba. Másik kezem a zsebemben pihent, a fejem tetején matatót, pedig erősen ökölbe szorítottam. Már nem voltam olyan erős, mint pár gondolatnyi idővel ezelőtt, mikor erőt merítettem abból, hogy látom. Mereven néztem előre, mígnem vállam aprót rándult, és éreztem, hogy térdem meg-megrázkódik saját testem súlya alatt.  Hátamat nekivetettem a kávézó falának, hogy ne csukoljon össze alattam a lábam, és szememből egy krokodilhoz méltó könnycsepp furakodott ki. Ökölbe szorított kezemmel még mindig ártatlan hajszálaimat szorítottam, majdhogynem téptem, és szépen, lassan lecsúsztam a fal tövébe.

Olyan volt, mintha egy másik, sokkal szürkébb, és kietlenebb világba kerültem volna. Az emberek mellettem csak rohantak, senki rám sem pillantott, és olyan érzésem volt, hogy már nem is létezem. Bár tény, hogy nem is nagyon hiányoltam senki társaságát ebben a pillanatban. Könnyeim kitartóan, megállíthatatlanul csordogáltak végig az arcomon, és én csak néztem a háztetők fölött a távozó napszekeret, mely sokkal kíméletesebb módon távozott mellőlem, mint Ő… 

Egy balga balladája

Fogadjátok olvasók e balladát, mit Villon ihletett,

s mi egy balgáról szól, ki nem lehet ma köztetek.

Balga volt ő, s hős szerelmes,

S tán csak egy ostoba gyermek,

Mikor magányában fogadó felé

Elsőnek vitte útja.

Hogy asztalnál friss, kesernyés sörét szürcsölte,

Büszkén mellé lépett Szigeth grófja.

S lám, mit ád Isten, magányosan a tömegben,

Barátként beszélgetett balgán, s gyermetegen.

S hogy szükségét és a fájást megérzi egy kegyes úr,

Házába fogadja, s fiának nevezi onnéttól.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Április volt, hűvös, kényes idő,

S a balga egy ivóban tengeté az időt.

De lám, ki lép be a rozzant ajtón - egy angyal tán -,

S felcsillant ifjú szemében egy kínzó vágy.

Sosem tudta, tapasztalatban tudatlan,

Mit jelent szeretni, s azt vaj`n hogyan.

De nosza, mint kisgyermek az oskolából haza,

Minden nap onnéttól, úgy szaladt hozzája.

De kegyelmet nem lelt, csak egy szívet ostromolt, s törte, zúzta sajátját,

Hogy viszonzott szerelem helyett mást nem kapott, csak elutasítást.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Hogy telt, s múlt az idő, a szerelemre rátalált a szerelem,

S az ifjú csak hajtotta - "Mint vizet a hal, én őt úgy szeretem!"

Azt gondolta, boldog lesz, nem is járt másutt az agya,

Nem véletlen - Balgáról szól most e ballada.

S a lány, ki szíve - vagy tán szeme? - választottja,

Elindult hosszú útjára, olasz honba.

De Bécs várából hazatérvén nem bomolt kedvese karjába,

Ajkával végzetes szót dünnyögvén lökte őt nyomorába.

S bár lelke nemes és szíve mint a világ, oly tágas,

Elviselni képtelen volt, s elhagyta a szülői házat.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Eltűnt, majd megkerült, mint tékozló az Írásban,

Boldogan fogadta atyja az erdei palotában.

De ő ostoba, még mindig nem feledett, s mindúgy arra járt esze,

Arra, mit simított egykoron ajka, szeme, s keze.

Ejh balga, szíve nem hagyta nyugodni, újra hát ostromolni kezdte a lányt,

Mígnem egy napon - mit tán odafent már előre láttak - a kettőből lett újra egy pár.

Hiába suttogták fülébe - "Nem éri meg, nem illő hozzád!"

Ő csak annyit mondott: "Ostobák!", s ölelte tovább a lányt.

Pedig de balga, bár várt volna még egy kicsit,

Hisz kamaszként a szerelem mindig oly irigy.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Eljött az ősz, levelek hulltak a földre, de ő még mindig bolondul bele...

Bár hogy őszintén szóljon dalom, azt ő maga sem tudta már, hogy kibe.

Mert mint a hold, a szerelem néha változékony, s lett egy plátói szerelme,

Elcsente szívét egy lány, kit még nyár végin elhagyott a vőlegénye.

Minden nap csak azt várta, mikor, s miként látja újra,

S hogy párjával nem találkozott, eszibe sem jutott búja.

Csak figyelte, s leste egy angyal minden szavát,

Még ha látszatban csak úgy állt is mellette, mint barát.

De hogy mentse, mi menthető, megkérte hát kedvese kezét,

De midőn a lány nemmel felel, csak pár percig gyötörte szívét.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

S mintha matróz volna, úgy tűnhet, oly csalfa,

Két nap múltán már mást ölelt szerető karja.

Ítélje mindenki ezért, bár szerintem nem az ő hibája,

Mert bár a lány - úgy állítja - szerette, kimutatni nem kívánta.

S volt más, kivel egybefűzte őt megírott sorsa,

S boldogság fogta el, amikor csak látta.

Pár nap múltán hát térdre rogyott előtte,

S kedvesét aznap feleségül kérte.

És a boldogság, mi átjárta szívét a válasz hallatán...

Ember oly boldog még nem volt soha tán...

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Több volt ez, mint szerelem, annál sokkalta több,

Érzelmei uralkodtak minden gondolata fölött.

S várta minden percben, mikor érhet ajkaihoz ajka,

S csókolta mikor csak lehetett, karjaiban tartva.

Volt, hogy mikor leszállt az éj, s mindenre sötétség borult,

S a szobában csak egy gyertya fénye lobogott

Halk sóhajok törték meg a csendet, - hajjaj -

Rejtse ezt a titkot ma is a pirkadat, s a hajnal.

De tényként írhatom le: a reggel egymás karjaiban érte őket,

És halk szuszogáson kívül nem verte fel semmi a csendet.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Száz, s millió hazug szó suttogva az éjekben,

Így jött el a december, telis-telve kéjekben...

S még a hó első hetében történt, hogy ifjú, s leány,

Egymás kezét fogva a templomi oltár előtt állt.

S örök esküvel pecsételték szerelmük, mi talán igaz sem volt soha,

Halld meg most, vándor, szavam, így szól e ballada.

S a lakodalom oly vígan zengett, volt ott paraszt is, s nemes,

De emléke megfakult már mindenkiben, s bennem is már deres...

S a Szent ünnepen, mint kiderült akkor, csodálatos ajándék,

Szerelmüknek - az anyaméhben - zamatos gyümölcse kélt.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

De ahogy az meg van írva, mi kezdődik, vége is szakad,

De az életben azért sok jó tanulság is akad.

Ne bízz a szóban, mert ha még ma jó is minden,

Elmúlik, s eltűnik lassan minden...

Így ért véget egy házasság, mi szerelemből született,

S így lett egy gyermek, ki halva született...

Mit pap szentesített, és Istennek fogadott két ember,

Azt elvette az élet, hisz egyszer fenn, másszor lenn.

S szerelem helyén fájdalom, és üresség mi lett,

S a balga érezte, közeleg a végzet.

De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,

Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.

Teltek, s múltak a napok, s hetek,

Próbált ő lábra állni, de nem lehetett.

A szívét kínzó viszonzatlan, őszinte szerelem volt

Az, mi továbblépni nem hagyta, s lelkébe tiport.

Őrülten élt, mást sem csinált csak írt és sírt,

Míg egyszerre csak talált egy gyógyírt.

A halál kecsegtető vérveres borában kínálta,

S ő hajlott feléje, s a halál ízét megkívánta.

Hogy miért, s hogyan, senki nem érti, csak az őrült koponya,

De tény, hogy az ifjú balga már a Csillagösvényt tapodja.

S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,

Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet.

Nem ártott ő senkinek, s mindenkit szeretett, kit lehet,

De őrült volt, s balga, szeretett, miről nem tehetett.

S feledni, mi jó, nem oly könnyű, sőt túl nehéz,

Efféle balladát ír most e gyönge kéz.

Aznap éjjel, hogy az erdőre holdvilág köszöntött,

Meglátta szerelmét suhanni a fák között...

Az ő keze által hullt vére a földre, de saját tőre szúrta,

Ott fekszik tán még most is, s csontváza mellett sok kis urna.

Nem temette el őt senki, s egy kriptában halt meg,

Fia sírjának borulva boldogult örökre meg...

S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,

Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet...