Monológ

Sokszor elgondolkodám az élet értelmén...
Fárasztó a lét, miben él a Föld emberfia,
s fáradva hull majd el mindenik, megélve mind kínjait,
de nem látja senki, soha ember szenvedés okát,
csak ha szívét kitárja, s mellette áll, mint barát.
De van, ki titkolja titkait, s megosztani nemképes
legfőbb bizalmasával sem.
Így látom én, hisz így való: másként mitül fájna lélek?
S őrült mind, ki fájdalmát kitárja, szemek ostromának,
s látszatban látszik fájónak, miközben bőre alatt az inak feszülék,
s mind az fájdalom, s bú, mi szívében felgyülemlék,
egyetlen ordítással kitörni készül: a bámészkodó, jámbor népet elsöpré...
S látszatban biz,néha jómagam is őrült valék,
sokan mondták már,
de mirül a szív nem hall, csak látja szem, nem ismeri senki valóját.
S fel nem fedem biz szívemnek titkát, csak arra illdomos, s méltó társimnak.
Másnak ugyebár nem is illenék tudni.
De csitt, morgok itt magamba', s közben oly sok, más dolgom volna.
S mégis... Mi az, mi fejemben eme kósza zavart okozza?
Sóhajom, jaj, megtör engem, s szívembe fájdalom, mi száll,
s kérik tőlem: feledjek. Feledjem, mi fáj.
De midőn látó ember, mit látott, vakká levén sem feledi,
úgy én sem feledek semmit,mint múltam élt, s jelenem vezekli.
De jaj, te téboly mért férsz elmémbe? Hisz tettem-e ellenedre,
hogy beférkőzz gondolatomba, s elvegyed eszemet?
S mért kell tűrni, s hallgatni embernek: oly siralmas ez mind.
Ha fáj, mért nem mondható szóval, s mért nem érti senki?
Eh... Biz fáj a lét... Ordítni tudnék... De hallgatni kell, s tűrni,
mert ha az ember gyengét lát, mint álnok vad, legyűri.
De csitt lélek, csitt, mi fáj ne hord szét;
Titkom hadd maradjon enyém,
s az est szent sötéte őrizzen meg magában,
fájdalmam ne lássa senki a Föld színén!