Galambom

Sosem éreztem magam különlegesnek. Ez valószínűleg azért lehetett, mert sosem voltam különleges. Nem martak meg radioaktív anyagokkal gén-kezelt állatok, nem jártam az űrben, ahonnan űrfertőzést szerezhettem volna, és a családomban senkinek sem volt gumiból a karja. Kivéve a bátyám guminőjét. Annak mindene gumiból volt. De a lényeg az, hogy nem vagyok szuperhős. Ez a történet pedig nem arról szól, hogy hogyan mentem meg a világot, vagy hogy micsoda hőstetteket hajtok végre, vagy hogy kimegyek az űrbe. Bár az jó lenne. Az űr jó hely. Csendes, és nincsenek szobatársak, akik állandóan felesleg információkkal traktálnak, és ok nélkül sóhajtoznak és nyögdécselnek. Bár így belegondolva lehetséges, hogy a nyögéseiknek van okuk csak próbálják titkolni. Mindenesetre nekik nincs guminőjük. (Vagy csak azt is titkolják.)

Szíves örömest mondanám magamról, hogy egy teljesen átlagos tini srác vagyok, aki épp kirepülőben van a gimiből, de sajnos ez sem lenne igaz. A valóság sajnos az, hogy reménytelenül pancser vagyok. De úgy tényleg, istenigazán nagy lúzer. Pedig még azt sem lehet rám mondani, hogy nagydarab ormótlan tuskó lennék. Családi vonás, hogy nem növünk nagyra. Mindössze 165 centis emberke vagyok, és hát, ha félóráig állnék a tévéd előtt oldalvást, akkor sem vennél észre, olyan vékony vagyok. Na most akkor lehet tippelni, hol állok én a hierarchiai ranglétrán a suliban. Végül is királynak király vagyok. A bénák királya. De csak hogy befejezzem végre a magamról való áradozást, vagy inkább ezt a szánalmas picsogást, kezdjük is a történetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy hazafelé sétáltam a buszmegállóból, mikor megláttam. Először csak megdermedtem, majd lassan, óvatosan mosolyra húzódott a szám. Nem akartam elkapkodni semmit, vagy előre inni a medve bőrére, de kezdtem úgy érezni, hogy ez a nap most más lesz mint a többi. Valahogy jobb, biztatóbb, és kevésbé depresszív. Bátortalan léptekkel közeledtem felé, szinte hangtalanul. Ebben például egész jó voltam: abban, hogy úgy tegyek, mintha nem is léteznék. Cipőm talpa minden lépésemnél gyengéden simult a város ódon macskaköveihez, és úgy osontam közelebb, mint egy afrikai nagymacska a zsákmányához. Légzésemet szándékosan lelassítottam, és mereven néztem előre, egyenesen a célpontomra. Annyira profi vadász nem voltam, hogy a szívverésemet is lelassítsam, vagy lehalkítsam, de kételkedtem benne, hogy olyan éles füle lenne, hogy meghallja. Mikor elég közel értem hozzá, megálltam egy pillanatra. Ő teljes nyugalommal ácsorgott nekem háttal, néha toporgott egyet, mint aki unja a várakozást, de egyébként nem mozdult. Lefogadom, amilyen sunyi, ásítozott is. Szám széle még inkább fülem felé húzódott, és enyhén gonosz vigyor terült szét az arcomon. Egy utolsó levegővétel, és… Teljes erőmmel elrugaszkodtam a talajtól. Ráugrottam áldozatomra, és még éppen sikerült elkapnom a lábát, mielőtt elmenekülhetett volna. Ó az a gurgulázó hang, amit kiadott, mindennel felért. Egy határozott ütéssel elhallgattattam, majd feltápászkodtam a földről, lábait még mindig a kezemben tartva, leporoltam magam, és mint aki jól végezte dolgát, nyugodt léptekkel elindultam hazafelé. Ma galambsültet vacsorázom!

Tudniillik, én nagyon szeretem az állatokat. Tényleg, szívem csücskei. Ebben az otromba világban, amiben az emberek azt képzelik, a civilizáció csúcsán állnak, nincs is más társa a normális embereknek, csupán az állatok. De szentül hiszem, hogy a galambok az űrből jöttek, és csak azért telepedtek le a földön, hogy elindítsanak egy évszázadokig tartó Föld elleni inváziót, amit légibombázással visznek végbe, anélkül, hogy mi, földi halandók bármit is megsejtenénk. Ez az én elejtett példányom, szépen megtermett egyed volt, nem is érettem, hogy bírta el a szárnya repülés közben. Hogy mitől hízott el ennyire? Az én szendvicsemtől! Természetesen nem jó szántamból adtam oda neki. Tegnap reggel, éppen a buszhoz igyekeztem, fekete nadrágban, fehér ingben, egyetlen oldaltáskámmal a vállamon, és mivel nem volt időm reggelizni, kénytelen voltam út közben megkísérelni, hogy befaljam a szendvicsemet. Persze a nagyon sok humanoid barátom közül az egyik éppen arra járt, és valamiért úgy érzem szánt szándékkal nekem csapódott – persze ő bocsánatot motyogott az orra alatt, mintha véletlen volna, na de azért ne nézzen már galambnak! Egy ekkora járdán csak elfértünk volna ketten! – aminek következtében a zsömle a járdán kötött ki. Mikor lenéztem, megörültem, mert semmi baja nem esett, még csak közelében sem volt a pocsolyának, és szét sem hullott, egészen sértetlen volt: három fújás, és még ehető, annyi kosz meg kell alapon le akartam érte hajolni, mikor felbukkant. Két apró csőre közé fogta a zsömlém tetejét, és ahogy jött, eltűnt. Akkor megfogadtam, hogy bosszút állok. És tessék, amilyen az én szerencsém, hát nem pont belebotlottam ma? Tegnap még sebesen szárnyalt, és ellopta a kajámat, de Fortuna mást szánt mára, és felém billentette a mérleget. Ma belőle lesz kaja.