I. Szonett

Néha visszahúz a múltam még ma,
de utam a jövőm felé vezet,
közben fájdalmaknak engedve teret,
így megyek előre: meg sem állva.

S mintha lelkem hívná fényes bálba,
úgy indul el most e gyászos menet;
a síróknak lassan átadva a helyet,
így borul szívem fájdalmas gyászba.

Ám ha látlak, er'imben megfagy a vér,
s afelé járnak mind a gondolat'im,
hogy talán újjáéledhet a remény.

Múltat feledvén, s gondokat eldobván mind,
ősi érzésben kutatván az esélyt:
Irántad új szerelem éled ím...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése