Csak átrohantam volna a városon,
mert tudtam: menni kell.
Vártak rám.
Fülemben ordított
az az igazi,
nyáltól csöpögő romantikus szám.
Nem igazán volt választás:
a telóm bedöglött...
és szívem amúgy is a mély
- nomeg kegyetlen –
Romantika-téren vergődött,
mint egy drogfüggő,
aki vagy túllőtte magát,
vagy épp megvonták az adagját...
Rád gondoltam...
Hát mégis ki másra?
Szívesen ordítottam volna
Fenyővel,
hogy várok rád egy éjen át,
mikor bevettem azt a kanyart.
Jó, hogy nem tettem...
BUMM.
Mintha gondolataimból
léptél volna ki,
a magad tökéletes mivoltjában.
Még én sem tudom;
Szent Angyalnak hiszlek-e,
vagy rabszolgát kínzó,
szívet, lelket gyötrő
Démoni Succubusnak?
De nem számított.
Előttem álltál és én egy kicsit
újra meghaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése