Kérdés

- Nagyon fájt? – kérdeztem halkan, és ő már nyitotta is szólásra a száját. Arcán láttam az értetlenséget, a zavart. Éreztem, hogy az ajkain feszülő szó, kérdő lesz, és azt is tudtam miért. A legszánalmasabb csajozós szöveg is így kezdődik. Csakhogy nekem nem volt szükségem amolyan bevágódós beszólásokra, hisz jó ideje ismertem őt. Felemeltem a kezemet, hogy még az előtt leintsem, hogy megszólalna, és újra feltettem a kérdést. – Nagyon fájt, mikor a pokol kénköves bugyrai égették a lelked, hogy megtisztítsanak attól a fertőtől, ami benned lakozik? – Kérdésem halk volt, és szenvtelen. Beszéd közben egy arcizmom sem rezdült, csak néztem kitartóan a csodálatosan csillogó gesztenyebarna szemeit, nem is pislogtam, csak vártam, hogy reagál. Tartásom laza volt, vállam kissé meggörnyedt, miközben egyszerre fürkésztem összes mikromimikáját, hogy le tudjam szűrni, mire gondol. Nem volt szükséges az arcáról olvasnom, reakcióideje pontos volt, mint mindig. Éppen hogy kimondtam a mondatot, éppen hogy gondolatban oda biggyesztettem mögé a teljesen őszinte kérdőjelet, már arcomon éreztem gondolatainak elsöprő erejét, mégpedig a tenyere által, ami hangos csattanással feszült egy másodperc apró töredékéig a bőrömnek, hogy onnan leszánkázzon, és rövid időn beül jóképű fizimiskám másik oldaláról érjen dühének villámcsapása. Igazából megérdemeltem a pofont, el kell ismernem. Elvégre nem minden nap kérdeznek ilyet egy lánytól, és elég rosszul hangzik. Mentségemre szóljon, nem tehettem róla. Őszinte típus vagyok, ami a szívemen, az a számon, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmét azon apró tényezőre, hogy mennyire nem tetszik az, ahogyan velem szemben viselkedik. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet ütését követően, csak hogy utána szikrázó szemekkel újra tekintetét keressem. Az ő szeme is szikrázott, csak azon lényegi különbség volt a két kisülés között, hogy míg az én kékeszöld, zavaros íriszemből egyfajta őrült szenvedély sütött, amolyan „fogalmam sincs, miért, de vágyom rád” szenvedély, aminek eredetét magam sem tudtam megmagyarázni, addig neki szembogarából sziporkáztak az istennői ménkűk, melyek nyomán, ha valódiak lettek volna, azon nyomban elégtem volna. Bár az igazat megvallva, már az sem okozott volna túl nagy szenvedést, hisz amúgy is halott voltam már. Csupán, mint báb álltam előtte, egy báb, melynek, ha voltak érzései, azokat elrejteni semmiképp sem tudta.

- Gyűlöllek… - sziszegte fogai közt, és hanghordozásából leszűrtem, egyáltalán nem viccel. Már persze, ha lehet egyáltalán hanghordozásnak nevezni a kígyószerű sziszegést, amivel illetett. Halántékomban éreztem egyenletes lüktetését a véremnek, valószínűleg a köztük pattanásig feszült indulatok következtében. Szívverésem üteme egy csöppnyit sem változott azóta, hogy megpillantottam, ahogy kilibbent a kávézóból, és odaléptem hozzá. Valóban nem volt tökéletes indítás egy beszélgetéshez, de nem is egy önfeledt társalgás volt a célom. Kapcsolatunk ahhoz túlságosan komplikált és bensőséges volt. Amolyan héja nász az avaron. Óráknak tűnő percekig álltuk egymás tekintetét. Az övéből megvetés és gyűlölet, enyémből pedig őszinte, mindent elsöprő szeretet sugárzott. Már éppen emelte jobbját, hogy egy újabb pofonnal nyomatékot adjon szavának, amit én becsülettel, alázattal, és megfeszült állkapoccsal vártam. Szó sincs arról, hogy megalázkodtam volna előtte, egyszerűen csak el tudtam képzelni, szavaim mennyire szívébe markolhattak, bár továbbra is magamnak adtam igazat. Évek óta nyomta ez a mondat a szívemet, és most volt erőm, hogy oda álljak elé, és kimondjam. Rezdületlenül álltam előtte, várva az új csattanás hangját, és a bőrömön keletkező zsibbadó fájdalmat, és ezzel együtt az újabb tőrszúrást a szívembe, de az elmaradt. A mozdulatsor közepén ugyanis megmerevedett, mint egy szobor, és csak nézett rám. Szája oly vékonynak tűnt az idegtől, és a dühtől, mint egy borotvapenge, és én ezzel a pengével akartam felhasítani a saját számat. Szeméből egy apró könnycsepp buggyant ki, mely lassan végiggördült íves orcáján, és én már nem is a szemébe néztem, hanem ezt a kis cseppet tanulmányoztam, mely útja végéhez, azaz állkapocscsontjához érve még hosszú másodpercekig kínkeservesen kapaszkodott, majd tehetetlen testként, a gravitációra hagyatkozva mélyre zuhant. Hasonló könnycseppnek éreztem magamat én is, ahogy még mindig felemelt kezére tévedt a tekintetem, amit olyan hirtelen mozdulattal ejtett le teste mellé, hogy azon még én is meglepődtem, kibillenve a magamra erőltetett teljes nyugalom állapotából. Visszairányítottam látóidegeimet az arcára, melyen még mindig látni véltem az ingerültség nyilvánvaló jeleit, de nem engedte sokáig, hogy nézzem. Hirtelen elindult, és vállával meglökve elviharzott mellettem. Nem néztem utána… Vettem egy mély levegőt, megdörzsöltem orrnyergemet, majd beletúrtam rövid, de annál vastagabb szálú világosbarna hajamba. Másik kezem a zsebemben pihent, a fejem tetején matatót, pedig erősen ökölbe szorítottam. Már nem voltam olyan erős, mint pár gondolatnyi idővel ezelőtt, mikor erőt merítettem abból, hogy látom. Mereven néztem előre, mígnem vállam aprót rándult, és éreztem, hogy térdem meg-megrázkódik saját testem súlya alatt.  Hátamat nekivetettem a kávézó falának, hogy ne csukoljon össze alattam a lábam, és szememből egy krokodilhoz méltó könnycsepp furakodott ki. Ökölbe szorított kezemmel még mindig ártatlan hajszálaimat szorítottam, majdhogynem téptem, és szépen, lassan lecsúsztam a fal tövébe.

Olyan volt, mintha egy másik, sokkal szürkébb, és kietlenebb világba kerültem volna. Az emberek mellettem csak rohantak, senki rám sem pillantott, és olyan érzésem volt, hogy már nem is létezem. Bár tény, hogy nem is nagyon hiányoltam senki társaságát ebben a pillanatban. Könnyeim kitartóan, megállíthatatlanul csordogáltak végig az arcomon, és én csak néztem a háztetők fölött a távozó napszekeret, mely sokkal kíméletesebb módon távozott mellőlem, mint Ő…