Amíg nem tudtam, milyen érzés, mikor az ember haldoklik, ezerszer kívántam: "Bárcsak meghalnék!". Rengetegszer úgy éreztem, mindjárt meghalok, úgy fáj. Legalábbis azt hittem, az az igazi fájdalom, ha összetörik a szívet, s tettek nélkül, szavakkal bántanak.
Mindeközben rettegtem. Akármikor a halállal találkoztam, menekültem. El nem tudtam képzelni, mi jöhet az után, hogy innen elmegyünk. Már csak ha meghallottam az "elhunyt" szót, kirázott a hideg, és tereltem a témát másfelé.
De most itt fekszem az ágyon, és már nem csupán azt hiszem, hanem nagyon jól tudom, hogy nincs tovább. Fáj minden porcikám, az egész testemet átjárja a szenvedés.
Ami a legfurcsább az egészben az az, hogy ezzel egy időben mégsem érzek az égvilágon semmit, csupán végtelen nyugalmat. Végre felfogtam, és elfogadom, hogy nem szabad, nem lehet harcolni a halál ellen. Éveket töltöttem azzal, hogy jóvátegyem minden hibámat, amit az elmúlt életemben elkövettem, és megbántam. De elfogyott az időm, pedig annyi dolog lenne még.
Nem vágyom már semmire, senki bocsánatát nem kérem többször, azt pedig végképp nem akarom, hogy bárki sajnáljon, vagy szánjon. Már csak egy dolog van, amit nem tettem meg: Sosem néztem szembe az igazsággal. De most eljött az ideje annak, hogy mindent bevalljak magamnak.
* * *
Hát megtettem. Most már csak egyetlen mondanivalóm van: Szeretlek!
Ezzel a szóval távozom, lassan kicsoszogva az élő világból, és már tényleg nem érzek semmit. Elmémet és lelkemet elborítja valami isteni, földöntúli béke. Te sírsz, én mosolygok, és úgy, hogy te azt nem is érzed, gyengéden letörlöm könnyeidet, és földebe suttogom:
'Mindig vigyázni fogok rád!'
"Amikor a szerző (...) a megtisztulás szándékával ragad tollat, nem okvetlenül az olvasók érdekeit szolgálja." /Jon Krakauer/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése