Fogadjátok olvasók e balladát, mit Villon ihletett,
s mi egy balgáról szól, ki nem lehet ma köztetek.
Balga volt ő, s hős szerelmes,
S tán csak egy ostoba gyermek,
Mikor magányában fogadó felé
Elsőnek vitte útja.
Hogy asztalnál friss, kesernyés sörét szürcsölte,
Büszkén mellé lépett Szigeth grófja.
S lám, mit ád Isten, magányosan a tömegben,
Barátként beszélgetett balgán, s gyermetegen.
S hogy szükségét és a fájást megérzi egy kegyes úr,
Házába fogadja, s fiának nevezi onnéttól.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Április volt, hűvös, kényes idő,
S a balga egy ivóban tengeté az időt.
De lám, ki lép be a rozzant ajtón - egy angyal tán -,
S felcsillant ifjú szemében egy kínzó vágy.
Sosem tudta, tapasztalatban tudatlan,
Mit jelent szeretni, s azt vaj`n hogyan.
De nosza, mint kisgyermek az oskolából haza,
Minden nap onnéttól, úgy szaladt hozzája.
De kegyelmet nem lelt, csak egy szívet ostromolt, s törte, zúzta sajátját,
Hogy viszonzott szerelem helyett mást nem kapott, csak elutasítást.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Hogy telt, s múlt az idő, a szerelemre rátalált a szerelem,
S az ifjú csak hajtotta - "Mint vizet a hal, én őt úgy szeretem!"
Azt gondolta, boldog lesz, nem is járt másutt az agya,
Nem véletlen - Balgáról szól most e ballada.
S a lány, ki szíve - vagy tán szeme? - választottja,
Elindult hosszú útjára, olasz honba.
De Bécs várából hazatérvén nem bomolt kedvese karjába,
Ajkával végzetes szót dünnyögvén lökte őt nyomorába.
S bár lelke nemes és szíve mint a világ, oly tágas,
Elviselni képtelen volt, s elhagyta a szülői házat.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Eltűnt, majd megkerült, mint tékozló az Írásban,
Boldogan fogadta atyja az erdei palotában.
De ő ostoba, még mindig nem feledett, s mindúgy arra járt esze,
Arra, mit simított egykoron ajka, szeme, s keze.
Ejh balga, szíve nem hagyta nyugodni, újra hát ostromolni kezdte a lányt,
Mígnem egy napon - mit tán odafent már előre láttak - a kettőből lett újra egy
pár.
Hiába suttogták fülébe - "Nem éri meg, nem illő hozzád!"
Ő csak annyit mondott: "Ostobák!", s ölelte tovább a lányt.
Pedig de balga, bár várt volna még egy kicsit,
Hisz kamaszként a szerelem mindig oly irigy.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Eljött az ősz, levelek hulltak a földre, de ő még mindig bolondul bele...
Bár hogy őszintén szóljon dalom, azt ő maga sem tudta már, hogy kibe.
Mert mint a hold, a szerelem néha változékony, s lett egy plátói szerelme,
Elcsente szívét egy lány, kit még nyár végin elhagyott a vőlegénye.
Minden nap csak azt várta, mikor, s miként látja újra,
S hogy párjával nem találkozott, eszibe sem jutott búja.
Csak figyelte, s leste egy angyal minden szavát,
Még ha látszatban csak úgy állt is mellette, mint barát.
De hogy mentse, mi menthető, megkérte hát kedvese kezét,
De midőn a lány nemmel felel, csak pár percig gyötörte szívét.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
S mintha matróz volna, úgy tűnhet, oly csalfa,
Két nap múltán már mást ölelt szerető karja.
Ítélje mindenki ezért, bár szerintem nem az ő hibája,
Mert bár a lány - úgy állítja - szerette, kimutatni nem kívánta.
S volt más, kivel egybefűzte őt megírott sorsa,
S boldogság fogta el, amikor csak látta.
Pár nap múltán hát térdre rogyott előtte,
S kedvesét aznap feleségül kérte.
És a boldogság, mi átjárta szívét a válasz hallatán...
Ember oly boldog még nem volt soha tán...
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Több volt ez, mint szerelem, annál sokkalta több,
Érzelmei uralkodtak minden gondolata fölött.
S várta minden percben, mikor érhet ajkaihoz ajka,
S csókolta mikor csak lehetett, karjaiban tartva.
Volt, hogy mikor leszállt az éj, s mindenre sötétség borult,
S a szobában csak egy gyertya fénye lobogott
Halk sóhajok törték meg a csendet, - hajjaj -
Rejtse ezt a titkot ma is a pirkadat, s a hajnal.
De tényként írhatom le: a reggel egymás karjaiban érte őket,
És halk szuszogáson kívül nem verte fel semmi a csendet.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Száz, s millió hazug szó suttogva az éjekben,
Így jött el a december, telis-telve kéjekben...
S még a hó első hetében történt, hogy ifjú, s leány,
Egymás kezét fogva a templomi oltár előtt állt.
S örök esküvel pecsételték szerelmük, mi talán igaz sem volt soha,
Halld meg most, vándor, szavam, így szól e ballada.
S a lakodalom oly vígan zengett, volt ott paraszt is, s nemes,
De emléke megfakult már mindenkiben, s bennem is már deres...
S a Szent ünnepen, mint kiderült akkor, csodálatos ajándék,
Szerelmüknek - az anyaméhben - zamatos gyümölcse kélt.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
De ahogy az meg van írva, mi kezdődik, vége is szakad,
De az életben azért sok jó tanulság is akad.
Ne bízz a szóban, mert ha még ma jó is minden,
Elmúlik, s eltűnik lassan minden...
Így ért véget egy házasság, mi szerelemből született,
S így lett egy gyermek, ki halva született...
Mit pap szentesített, és Istennek fogadott két ember,
Azt elvette az élet, hisz egyszer fenn, másszor lenn.
S szerelem helyén fájdalom, és üresség mi lett,
S a balga érezte, közeleg a végzet.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Teltek, s múltak a napok, s hetek,
Próbált ő lábra állni, de nem lehetett.
A szívét kínzó viszonzatlan, őszinte szerelem volt
Az, mi továbblépni nem hagyta, s lelkébe tiport.
Őrülten élt, mást sem csinált csak írt és sírt,
Míg egyszerre csak talált egy gyógyírt.
A halál kecsegtető vérveres borában kínálta,
S ő hajlott feléje, s a halál ízét megkívánta.
Hogy miért, s hogyan, senki nem érti, csak az őrült koponya,
De tény, hogy az ifjú balga már a Csillagösvényt tapodja.
S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,
Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet.
Nem ártott ő senkinek, s mindenkit szeretett, kit lehet,
De őrült volt, s balga, szeretett, miről nem tehetett.
S feledni, mi jó, nem oly könnyű, sőt túl nehéz,
Efféle balladát ír most e gyönge kéz.
Aznap éjjel, hogy az erdőre holdvilág köszöntött,
Meglátta szerelmét suhanni a fák között...
Az ő keze által hullt vére a földre, de saját tőre szúrta,
Ott fekszik tán még most is, s csontváza mellett sok kis urna.
Nem temette el őt senki, s egy kriptában halt meg,
Fia sírjának borulva boldogult örökre meg...
S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,
Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése