Mi a különbség egy leírás, és egy fotó között?
Te csinálsz rólam egy képet, és ha jó fotós vagy, mindenki azt fogja látni, amit te látsz, amit te szeretnél, hogy lássanak. Én nem tudok jó fotót készíteni. Látok valamit, de egyetlen fotóval sem sikerült még elérnem azt, hogy más is azt lássa, amit én. Ellenben meg sem kell tapasztalnom, át sem kell élnem, amit leírok, ahhoz hogy te lásd magad előtt leperegni az eseményeket, a színteret, a karaktereket. Hogy érezd, amit mutatni szeretnék. Persze, ehhez szükség van a képzelőerődre is.
Sokan azt hiszik, megnyomni egy gombot egy fényképezőgépen egyszerű, és ha valaki kezében van egy márkás gép, azonnal fotós lehet az illető. Az pedig, hogy három szónál többel jellemezzenek egy tájat, vagy egy embert, szinte elképzelhetetlennek tűnik. Nekem azonban könnyebb, testhez illőbb a szavakkal, leírásokkal, jelzőkkel játszadozni, mint jól, és tényleg jól beállítani a gépet, és úgy nyomni le azt a gombot, hogy miután kész a kép, te is azt vedd rajta észre, amit szeretnék mutatni neked.
A fotó realisztikusabb, és külsőlegesebb. Ha leírlak, nem csak azt írom, amit látok, azt is, amit érzek, tapasztalok. Te mit fotózol rajtam? Hogy menyire jóképű és fess vagyok. A jellemet a kép csak ritkán adja vissza. Ahhoz nagyon jónak kell lenned.
Egy téli tájat, ha lefotózol, én látom a havat, a fehér csillogást, ha én leírom ugyan azt a tájat, te a csontodban érzed a metsző hideget, ami uralja a helyet. Egyszer próbáljuk ki. Kíváncsi vagyok az eredményre, és a teóriám valóságértékére.
"Amikor a szerző (...) a megtisztulás szándékával ragad tollat, nem okvetlenül az olvasók érdekeit szolgálja." /Jon Krakauer/
Ehj, ráérünk arra még!
Mellettem ült. Hogy foglalni akartam-e a helyet, vagy éppen
azt szerettem volna, hogy ő üljön le, még számomra is rejtély volt, amíg meg
nem kérdezte, szabad-e. Hogy a viharba ne lett volna szabad! Neki?
Bármikor! Meg akartam szólítani. Egy órán keresztül ült pár centire tőlem, ott
volt az alkalom. Csak pár szó: Szia, van kedved beszélgetni? Rápillantottam, és
mély levegőt vettem. Most megszólítom! Azzal kifújtam a bennem keletkező
széndioxidot, és visszafordultam a hajnali táj felé, miközben fülemben üvöltött
a zene. Ma még nem... Majd holnap. Vagy azután...
Boys Don't Cry
Csak ültem az ágyon, ültem, és néztem ki a fejemből. Semmi nem történt. A világ mintha megállt volna, minden elcsendesült. Bár, lehet, hogy ez csak amiatt volt, mert mindenki aludt. Ilyen ez az éjszaka. Csendes, sötét, és magányos. Már akinek. ha van az életedben olyan személy, aki átölel éjszakánként, még ha csak az édesanyád, vagy a plüssállatod is az, becsüld meg. Mellőlem már Brumi is néha lemászik az ágyról. Ez megszégyenítően kellemetlen, bár nem tudom, hogy vajon az a része az, hogy bevallom, hogy egy Brumi nevű medvével alszom, vagy hogy még neki se kell az éjszakai társaságom.
De elkalandoztam, mint az már megszokható volt. Szóval ültem az ágyon, és... Valójában sorozatot néztem. Igen, az éjszaka közepén. Mert nem tudtam aludni. És olyankor gondolkozom, ami nem tesz jót, ezért muszáj másra koncentrálni, elterelni a figyelmemet. Mindig ez van, ha nagy a csend. De nem jött be. tovább gondolkoztam. Mindig túlgondolom a dolgokat. Lehajtottam egy pillanatra modern civilizációnk egyik legnagyobb vívmányát, a hordozható kütyüt, amin nézhetem a sorozataimat, hogy még nagyobb legyen ez a bizonyos csend. Igen, egy kicsit mazochista vagyok.
A szobában teljes nyugalom honolt, semmi nesz, semmi fény. Egyedül az ablakon beszűrődő holdsugár volt, amely kicsit is hangulatosabbá tette otthonomat. Kiskoromban féltem a sötétben, ezért kellett felhúzva hagyni a redőnyt, hogy besüssön a holdvilág. Ma már nem félek, de a Holdra szükségem van. Ahogy ott gubbasztottam, törökülésben, a saját ölembe borulva, éreztem, hogy mellém telepszik valaki, és cirógatni kezdni a vállam.
- Mi a baj, kisember? - hallottam megnyugtató hangját. - Min merengesz ilyen nagyon?
Nem szóltam, és fejrázásomon kívül nem is mozdultam. Néztem az ölemben összegyűlt sötétséget, és csak ráztam a fejem. Nem hagyott békén, csak cirógatott tovább, mígnem sikerült annyi erőt összeszednem, hogy felegyenesedjek. Belenéztem a világmindenségnél is idősebb ezüstlő szemeibe, és nekidőltem a falnak. Teljesen ellazultam. Egy olyan úrhölgy, egy olyan istennő ült az ágyamon, aki eónok óta hallgatja emberek, állatok, vagy épp istenségek sóhajait. És rám figyelt, egyedül csak rám. Az én sóhajomra.
- Meséld el, kisember, mire gondolsz? - kérdezte, őszinte érdeklődéstől csillogó szemekkel.
- Csak... Gondolkodom. Tudod, butaságokról.
- Ó, a butaságok nem járnak akkora sóhajokkal, hogy meghalljam őket.
Mosolyától szebbet talán még nem is láttam. Senki nem nézett még így rám. Arra várt, hogy beszéljek hozzá, de én csak néztem őt. Miért nem születtem istenek közé? Teljesen el voltam kámpicsorodva, de tartottam magam. Egyszerre csak lesütöttem a szemem, és megszólaltam.
- Az emberek furcsák. Reményeket ébresztenek bennünk, érzéseket, amiket meg sem lehet magyarázni. Barátoknak nevezzük őket. Vannak barátaim. És most mégis te voltál az egyetlen, aki meghallottad azt a bizonyos sóhajt. Pedig neked nem is kellene figyelned rám.
- Sokat tévedsz. Azért vagyok, hogy figyeljek rád. Rád, és mindenki másra is. Pár órára mindenkire figyelek, de tudod, ilyenkor a legtöbben az igazak álmát alusszák. Néhányan viszont sóhajtanak. Őket meg kell hallgatnom. De azt nem tudom, miért kételkedsz a barátaidban.
- Azt mondják, fontos vagyok nekik, de néha nem érzem. Néha csak ülök, és várok, hogy eszébe jutok-e valakinek. - Megsimította az arcomat, mire én megráztam a fejem, és elmosolyodtam. - Nem számít, megszoktam.
- Mégis bánt.
- Csak néha, de elmúlik. Jól vagyok - még szélesebbre húztam a mosolyom, és csak üveges szemekkel bámultam ragyogó arcát, és haját koronázó félhold alakú diadémját. Hiába beszéltem, őt nem a szavaim érdekelték, sokkal inkább az arcomat fürkészte, gondolatfoszlányok után kutatva. Tudta, amit én nem: hogy nem őszinte a mosolyom. Hagytam, hogy magához öleljen. Földöntúli érzés, mikor körülölel a Hold.
Utáltam a saját mosolyomat. Kedvem lett volna zokogva omolni a nő karjaiba, és csecsemő módjára kisírni a szemeimet, hogy jajj engem senki sem szeret, és jajj, kegyetlen élet. Ostobaság lett volna. Igaz sem biztos, hogy lett volna. És én egyébként sem sírok. Sosem. Erősebb vagyok én annál.
- Szeléné - szólítottam meg. Bár mindig féltem kimondani az istenek neveit közvetlen jelenlétükben, ő bátorságot öntött belém. - Tudom, nem vagy ott ismeretes, hiszen az égben jársz, de... Szerinted Ő jól van?
- Nem voltam arra sosem, de azt tudom, hogy Élüszion csodálatos hely. Biztos vagyok benne, hogy boldog, és csak téged vár.
Szavai hatására éreztem, hogy elhagyott az erőm, és lecsúsztam a faltól. Már nem bírtam ülve maradni, csak összekuporodtam magzati pózba, a jóságos, gondviselő Hold-anya pedig betakargatott, mint egy kisgyermeket. Még éreztem, hogy megsimította a fejem búbját, majd kisiklott az ablakon. Egyetlen könnycsepp csordult végig az arcomon, és, mintha meg sem történt volna, hagytam a lepedőre csöppenni. A fiúk nem sírnak. Én nem sírok. Sosem.
De elkalandoztam, mint az már megszokható volt. Szóval ültem az ágyon, és... Valójában sorozatot néztem. Igen, az éjszaka közepén. Mert nem tudtam aludni. És olyankor gondolkozom, ami nem tesz jót, ezért muszáj másra koncentrálni, elterelni a figyelmemet. Mindig ez van, ha nagy a csend. De nem jött be. tovább gondolkoztam. Mindig túlgondolom a dolgokat. Lehajtottam egy pillanatra modern civilizációnk egyik legnagyobb vívmányát, a hordozható kütyüt, amin nézhetem a sorozataimat, hogy még nagyobb legyen ez a bizonyos csend. Igen, egy kicsit mazochista vagyok.
A szobában teljes nyugalom honolt, semmi nesz, semmi fény. Egyedül az ablakon beszűrődő holdsugár volt, amely kicsit is hangulatosabbá tette otthonomat. Kiskoromban féltem a sötétben, ezért kellett felhúzva hagyni a redőnyt, hogy besüssön a holdvilág. Ma már nem félek, de a Holdra szükségem van. Ahogy ott gubbasztottam, törökülésben, a saját ölembe borulva, éreztem, hogy mellém telepszik valaki, és cirógatni kezdni a vállam.
- Mi a baj, kisember? - hallottam megnyugtató hangját. - Min merengesz ilyen nagyon?
Nem szóltam, és fejrázásomon kívül nem is mozdultam. Néztem az ölemben összegyűlt sötétséget, és csak ráztam a fejem. Nem hagyott békén, csak cirógatott tovább, mígnem sikerült annyi erőt összeszednem, hogy felegyenesedjek. Belenéztem a világmindenségnél is idősebb ezüstlő szemeibe, és nekidőltem a falnak. Teljesen ellazultam. Egy olyan úrhölgy, egy olyan istennő ült az ágyamon, aki eónok óta hallgatja emberek, állatok, vagy épp istenségek sóhajait. És rám figyelt, egyedül csak rám. Az én sóhajomra.
- Meséld el, kisember, mire gondolsz? - kérdezte, őszinte érdeklődéstől csillogó szemekkel.
- Csak... Gondolkodom. Tudod, butaságokról.
- Ó, a butaságok nem járnak akkora sóhajokkal, hogy meghalljam őket.
Mosolyától szebbet talán még nem is láttam. Senki nem nézett még így rám. Arra várt, hogy beszéljek hozzá, de én csak néztem őt. Miért nem születtem istenek közé? Teljesen el voltam kámpicsorodva, de tartottam magam. Egyszerre csak lesütöttem a szemem, és megszólaltam.
- Az emberek furcsák. Reményeket ébresztenek bennünk, érzéseket, amiket meg sem lehet magyarázni. Barátoknak nevezzük őket. Vannak barátaim. És most mégis te voltál az egyetlen, aki meghallottad azt a bizonyos sóhajt. Pedig neked nem is kellene figyelned rám.
- Sokat tévedsz. Azért vagyok, hogy figyeljek rád. Rád, és mindenki másra is. Pár órára mindenkire figyelek, de tudod, ilyenkor a legtöbben az igazak álmát alusszák. Néhányan viszont sóhajtanak. Őket meg kell hallgatnom. De azt nem tudom, miért kételkedsz a barátaidban.
- Azt mondják, fontos vagyok nekik, de néha nem érzem. Néha csak ülök, és várok, hogy eszébe jutok-e valakinek. - Megsimította az arcomat, mire én megráztam a fejem, és elmosolyodtam. - Nem számít, megszoktam.
- Mégis bánt.
- Csak néha, de elmúlik. Jól vagyok - még szélesebbre húztam a mosolyom, és csak üveges szemekkel bámultam ragyogó arcát, és haját koronázó félhold alakú diadémját. Hiába beszéltem, őt nem a szavaim érdekelték, sokkal inkább az arcomat fürkészte, gondolatfoszlányok után kutatva. Tudta, amit én nem: hogy nem őszinte a mosolyom. Hagytam, hogy magához öleljen. Földöntúli érzés, mikor körülölel a Hold.
Utáltam a saját mosolyomat. Kedvem lett volna zokogva omolni a nő karjaiba, és csecsemő módjára kisírni a szemeimet, hogy jajj engem senki sem szeret, és jajj, kegyetlen élet. Ostobaság lett volna. Igaz sem biztos, hogy lett volna. És én egyébként sem sírok. Sosem. Erősebb vagyok én annál.
- Szeléné - szólítottam meg. Bár mindig féltem kimondani az istenek neveit közvetlen jelenlétükben, ő bátorságot öntött belém. - Tudom, nem vagy ott ismeretes, hiszen az égben jársz, de... Szerinted Ő jól van?
- Nem voltam arra sosem, de azt tudom, hogy Élüszion csodálatos hely. Biztos vagyok benne, hogy boldog, és csak téged vár.
Szavai hatására éreztem, hogy elhagyott az erőm, és lecsúsztam a faltól. Már nem bírtam ülve maradni, csak összekuporodtam magzati pózba, a jóságos, gondviselő Hold-anya pedig betakargatott, mint egy kisgyermeket. Még éreztem, hogy megsimította a fejem búbját, majd kisiklott az ablakon. Egyetlen könnycsepp csordult végig az arcomon, és, mintha meg sem történt volna, hagytam a lepedőre csöppenni. A fiúk nem sírnak. Én nem sírok. Sosem.
Azt hittem utálom
Őszintén.
Évek óta azt hiszem,
utálom ezt az egészet.
A völgyet, a hegyeket, a bortermő vidéket.
Azt hittem utálom, mert
egyszerűen utáltam ott lenni,
utáltam mindent, aminek köze van a faluhoz.
De ahogy végig nézek a domb tetejéről a tájon,
lassan kezdek rájönni,
hogy nem ezt utálom.
Látom az utcákat, ahol biciklizni tanultam,
a határban a pincék árnyékát,
ahol hűvös forrásból ittam,
és a végtelen mezőn túl, egy zugot,
ahová szar kedvemben elbújtam.
Tök jó érzés.
Gyönyörű vidék, szép emlékek,
csak a hülye emberek ne lennének.
Pletykás vénasszonyok, akik
a templom előtt sipánkodnak,
hamar felnőtt porbafingók, akik
azt hiszik, hogy valakik,
és az elzüllöt barmok, akikkel össze voltam zárva.
Akik azt hitték, csak szarkupac vagyok,
amit arrébb lehet rúgni,
és mégis én vagyok a jobb náluk.
Nem egóból, komolyan.
És én barom, mégis azt hittem,
utálom a falut,
ahol lényegében felnőttem,
csak mert utáltam az embereket,
akik utáltak engem.
De rajtuk kívül,
ezt az egész helyet,
őszintén szeretem.
Lábam előtt hever a világ
Mikor feljöttem ide, nem tudtam, mi vár rám. Persze, voltam már fent, voltam már lent is, de mindig újat ad. Mindig, minden újat ad. Attól függ, milyen hangulattal mész el valahová, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor megiszod azt a vodkát a bárban, vagy hogy milyen hangulatod van, mikor beleszívsz a cigarettába. Ha szomorúan vágsz bele az egészbe, mindezektől csak még szomrúbb leszel, ha viszont mosollyal az arcodon öntöd le a garatodon azt a piát, akkor lehet, hogy pár feles után táncra perdülsz. Vagy elbőgöd magad. Velem már megesett. Ne is kérdezd, szégyen erről mesélni, ahogy aznap is szégyent éreztem, mikor megtörtént az eset.
Itt ülök hát fent, a világ tetején. Na jó, valójában csak a ház tetején, mégis úgy érzem, lábam előtt hever a világ. Bár még a fél várost sem látom tisztán. Az égen milliónyi csillag ragyog. Illetve ragyogna, ha nem borítanák fellegek a feketeséget. Köztük átsüt a hold, mely már-már tele van. Első sorban ez az oka, hogy a kényelmes ágyam helyett idefent ücsörgöm, kezemben egy üveg sörrel, számban egy gyújtatlan cigarettával. Telihold előtt, és közvetlen utána sosem tudok korán lefeküdni.
Lábam lelóg a magasból, de bennem semmi félelemérzet nem sejlik fel. Talán fel sem fogom igazán, hol vagyok. Lenézek. Alattam fák, egy játszótér, és a mélység. Lehet őrültség, de egy pillanatra elmerengek, mi lenne ha leugranék? Sokak szerint nem halnék meg tőle, csak örök életemre megnyomorodnék, azonban én cáfolom ezt az állítást. Négy emelet éppen elég magas ahhoz, hogy úgy érjek földet, hogy ott is maradjak. Megtehetném, senki nincs itt mellettem, aki visszatartson, de mégis miért tenném? Egy nőért? Tán többért? Mert vacak az élet, és nem tehetünk ellene semmit?
Belekortyolok a sörömbe, és nézem tovább a mélységet. Pár suhanc odalent elkezd őrjöngeni. Ordítoznak, zenét hallgatnak, röhögnek. Vagy őröltek, vagy részegek, vagy mind a kettő. Hallgatom őket, de egyre csak idegesítenek. Ha odalent lennék, elüldözném őket, de nincs kedvem odribálni. Semmihez sincs sok kedvem, csak ülni a világ tetején, és szürcsölni a sörömet, meg rágcsálni a cigaretta végemet. Csattogtatom az öngyújtómat, de nem akrom meggyújtani az égő koporsószöget. Utálom az égő dohány ízét, főleg, mikor már haramadik napja sikálom a fogamat és még mindig érzem. Ilyenkor furcsa embernek hiszem magam, pedig lehet hogy valójában én vagyok a normális. Necces lenne egy olyan világban élni, ahol a többség őrült, és az értelmet csupán egy elnyomott kissebbségi réteg képviseli. Necces, de nem lehetetlen: mindannyian ilyen világban élünk, s mindenkinek maga tisztje hinni, hogy mely csoportba tartozik. Ha te normálisnak hiszed magad, remélem én őrült vagyok.
Lent a földön, a bokrok közt még dalol egy rigó. már régen befejezték a kórust, és nyugovóra tértek, de egyikük most felriadt, és szólózni kezdett. Talán ő sem tud aludni a holdtól. Hallgatom, iszom a sörömet, és rágcsálom a cigim. Hirtelen úgy érzem, hogy az életem jó, semmi gondom nincs, és mindenre képes vagyok. Aztán a kesernyés nektár fogyni kezd, és egyre csak ürül az üveg, mire már csak a vége marad, ami szar. A végét mindig meghagyom. Addigra felmelegszik, eloszlik belőle az összes buborék, és olyna mint a húgy. Na nem mintha ittam volna már valaha húgyot. Annyira részeg még sosem voltam. Két ujjammal fogtam az üveget a nyakánál, és ringattam a levegőben. Hinta-palinta... Majd elengedtem. Egy, kettő, sok... Számoltam magamban a másodperceket, míg meg nem hallottam a tompa csörömpölést, ami jelezte, földet ért. Ennyi idő kellene nekem is, hogy leérjek. Lassan feltápászkodom, és egy ideig bátortalanul állok a peremnél. Mély levegőt veszek, és szét tárom karjaimat. Némán állok, a szellő körbelengedez, érzem az istenek jelenlétét. Engem figyelnek. Sosem figyeltek még ennyire rám: sem, mikor fájt, sem mikor választanom kellett. Soha. De most itt vannak, és lélegzetüket visszafojtva várnak. Lassan kifújom a tüdőmben tobzódó szén-dioxidáradatot, kiköpöm egész, gyújtatlan cigimet, és hagyon zuhanni. Egy csöves holnap jól fog vele járni.
Mégegyszer beszívom a hűvös, éjszakai levegőt, hogy erőt vegyek magamon, majd...
- HAKUNA MATATA! - üvöltöm el magamat, a semmibe, a mindenbe, hogy vigye a hangom a szellő. Sokan felébredhettek, de kit érdekelt?! Én csak hanyatt vetem magam a tetőn, és fetrengek a röhögéstől.
Itt ülök hát fent, a világ tetején. Na jó, valójában csak a ház tetején, mégis úgy érzem, lábam előtt hever a világ. Bár még a fél várost sem látom tisztán. Az égen milliónyi csillag ragyog. Illetve ragyogna, ha nem borítanák fellegek a feketeséget. Köztük átsüt a hold, mely már-már tele van. Első sorban ez az oka, hogy a kényelmes ágyam helyett idefent ücsörgöm, kezemben egy üveg sörrel, számban egy gyújtatlan cigarettával. Telihold előtt, és közvetlen utána sosem tudok korán lefeküdni.
Lábam lelóg a magasból, de bennem semmi félelemérzet nem sejlik fel. Talán fel sem fogom igazán, hol vagyok. Lenézek. Alattam fák, egy játszótér, és a mélység. Lehet őrültség, de egy pillanatra elmerengek, mi lenne ha leugranék? Sokak szerint nem halnék meg tőle, csak örök életemre megnyomorodnék, azonban én cáfolom ezt az állítást. Négy emelet éppen elég magas ahhoz, hogy úgy érjek földet, hogy ott is maradjak. Megtehetném, senki nincs itt mellettem, aki visszatartson, de mégis miért tenném? Egy nőért? Tán többért? Mert vacak az élet, és nem tehetünk ellene semmit?
Belekortyolok a sörömbe, és nézem tovább a mélységet. Pár suhanc odalent elkezd őrjöngeni. Ordítoznak, zenét hallgatnak, röhögnek. Vagy őröltek, vagy részegek, vagy mind a kettő. Hallgatom őket, de egyre csak idegesítenek. Ha odalent lennék, elüldözném őket, de nincs kedvem odribálni. Semmihez sincs sok kedvem, csak ülni a világ tetején, és szürcsölni a sörömet, meg rágcsálni a cigaretta végemet. Csattogtatom az öngyújtómat, de nem akrom meggyújtani az égő koporsószöget. Utálom az égő dohány ízét, főleg, mikor már haramadik napja sikálom a fogamat és még mindig érzem. Ilyenkor furcsa embernek hiszem magam, pedig lehet hogy valójában én vagyok a normális. Necces lenne egy olyan világban élni, ahol a többség őrült, és az értelmet csupán egy elnyomott kissebbségi réteg képviseli. Necces, de nem lehetetlen: mindannyian ilyen világban élünk, s mindenkinek maga tisztje hinni, hogy mely csoportba tartozik. Ha te normálisnak hiszed magad, remélem én őrült vagyok.
Lent a földön, a bokrok közt még dalol egy rigó. már régen befejezték a kórust, és nyugovóra tértek, de egyikük most felriadt, és szólózni kezdett. Talán ő sem tud aludni a holdtól. Hallgatom, iszom a sörömet, és rágcsálom a cigim. Hirtelen úgy érzem, hogy az életem jó, semmi gondom nincs, és mindenre képes vagyok. Aztán a kesernyés nektár fogyni kezd, és egyre csak ürül az üveg, mire már csak a vége marad, ami szar. A végét mindig meghagyom. Addigra felmelegszik, eloszlik belőle az összes buborék, és olyna mint a húgy. Na nem mintha ittam volna már valaha húgyot. Annyira részeg még sosem voltam. Két ujjammal fogtam az üveget a nyakánál, és ringattam a levegőben. Hinta-palinta... Majd elengedtem. Egy, kettő, sok... Számoltam magamban a másodperceket, míg meg nem hallottam a tompa csörömpölést, ami jelezte, földet ért. Ennyi idő kellene nekem is, hogy leérjek. Lassan feltápászkodom, és egy ideig bátortalanul állok a peremnél. Mély levegőt veszek, és szét tárom karjaimat. Némán állok, a szellő körbelengedez, érzem az istenek jelenlétét. Engem figyelnek. Sosem figyeltek még ennyire rám: sem, mikor fájt, sem mikor választanom kellett. Soha. De most itt vannak, és lélegzetüket visszafojtva várnak. Lassan kifújom a tüdőmben tobzódó szén-dioxidáradatot, kiköpöm egész, gyújtatlan cigimet, és hagyon zuhanni. Egy csöves holnap jól fog vele járni.
Mégegyszer beszívom a hűvös, éjszakai levegőt, hogy erőt vegyek magamon, majd...
- HAKUNA MATATA! - üvöltöm el magamat, a semmibe, a mindenbe, hogy vigye a hangom a szellő. Sokan felébredhettek, de kit érdekelt?! Én csak hanyatt vetem magam a tetőn, és fetrengek a röhögéstől.
Mikor porbafingók voltunk
Az ágy fölött, a sarokban lógtak a szüttyők. Néztem őket: nekem odahaza csak egy lóg, szép fekete. Bálintnak három is volt. Az egyik fehér, nem túl nagy, éppen belefér egy könyvecske, egy kis zacskó só meg paprika. 2002. Feltérdeltem az ágyra, hogy közelebbről megnézzem.
- Hej. Neked ez még megvan? Király. Az enyém már ezer éve eltűnt valahova - mondtam, miközben előhúztam a szüttyőből a könyvet. Tappancs.
- Jááááj, nézzük meeeg, kíváncsi vagyok rá! - kiáltott fel Lukrécia, és kikapta a kezemből, hogy fellapozza, de bátyja rögtön elvette tőle.
Csak feküdtünk egymás mellett, így hárman, és lapoztuk a kicsi könyvet. A Tappancsot. Az emlékeket.
- Háh de cuki fejed volt! - Rögtön az első oldalon ott vigyorgott egy manóképű kis kópé. Közben azon törtem a fejemet, mi lehetett az enyémmel. Hová tűnhetett az elmúlt évek alatt? Aztán Bálint lapozott.
Milyen értéket ismertünk meg benned? Szép kézírással volt odavetve, hogy milyen gyönyörködtetően rajzolt. Ez csupán azért volt vicces, mert mikor három lappal arrébb megláttunk egy rajzot mindhárman egyszerre röhögtünk fel.
- Ez mi a szaaar?! - vihogtam mint egy őrült.
- Hagyjad má', voltam vagy hat éves!
- Oké, oké, de a srác mért akarja kiverni a zsiráfnak?
- Nem tudom, de a zsiráf nagyon rá van izgulva, totál rámászott arra a botra. De mért van fordítva rajta a póló? - Kész... Húsz évesen, miket bele nem látunk egy óvodás rajzába. - De figyelj, egyébként egy gyerektől már az is nagy teljesítmény, ha felismerhető, mit akar ábrázolni...
- És ez azt akarja ábrázolni, hogy egy négy méteres srác kiveri egy zsiráfnak? - képtelen voltam abbahagyni a röhögést. Látni kellett volna azt a rajzot. Persze Lukrécia nem ugyan azt látta bele mint én. Lehet, hogy bennem van a hiba.
- De hülyék vagytok. Az a nyakánál van! Szerintem tök aranyos.
- Hát csak kissé aránytalan, de amúgy tisztára gyönyörködtető.
Röhögtünk még egy pillanatig a rajzon, majd új lapra tértünk.
Színezd ki, mivel jártál óvodába!
- Nem is jártál biciklivel sose.
- Biciklit akartam színezni. Van ez így.
- Én jártam bicóval, mikor Bálintka eljött értem az oviba. Ú! Utána nézzük meg az enyémet is! - Lukrécia felpattant, és kiszaladt a szobából, hogy megkeresse a saját ballagási könyvét. Az oviból. Az is Tappancsos volt, de még nem tértünk rá. Engem nem is igazán érdekelt. A Bálinté azonban igen. Ott közös volt néhány pont az enyémmel. Majdnem az összes.
Kik voltak a legjobb barátaid?
- Gyááá, a legjobb barátod voltam? - kérdeztem azonnal, mikor megpillantottam saját nevemet.
- Fura lett volna, ha nem.
- Dani nem volt a legjobb barátod?
- Nem, baromira utáltam. Patrikot meg bírtam. Most meg Patrikot utálom baromira, Danit meg bírom.
- Fura, én állandóan Danival fociztam.
Mi volt a jele a legjobb barátodnak?
- Oszt az meg má mi akar lenni?
- Szilva, te vakegér! Meg eper, meg egy pohár víz.
- De az milyen kemény már, hogy a pohárban így ilyen fogakat alkotva van a víz! Hurrikán van a pohárban!
- Hogy lehet már valakinek egy pohár víz a jele? - Megpusztultam volna, ha nekem pohár vizeket kellett volna mindenemre rajzolnom. Bár én jól megszívtam az eperrel. Tipikus kissrácnak való jel, és amúgy marha egyszerű lerajzolni. Az egyetlen probléma, hogy én sosem tudtam rajzolni. Egyszer meg akartam tanulni, de dugába dőlt a kísérlet. Osztálytársamat kértem, tanítson, mire ő: Oké, rajzolj egy kört... Mondom kört... MONDOM KÖRT!!! Szóval igen. Én, meg a rajzolás... Így hát az eper néha jobban hasonlított egy pöttyös, szőrös villanykörtére, mint egy eperre.
Színezd ki, mi volt a kedvenc foglalkozásod!
- Nem is szeretsz énekelni. Meg nem is tudsz.
- Akkor szerettem, jó? Vagy nagyon színezhetnékem volt.
- Gyá! Emlékszel - mutattam egy kiszínezett mászókára, - mikor beszorultam a kis mászókába az udvaron?
- Az nem én voltam? - Őszintén meglepettnek látszott, pedig én biztosra emlékeztem, hogy én voltam az az ügyes, aki úgy gondoltam, elég vékony vagyok ahhoz, hogy két fok között akarjak kimenni, az ajtaja helyett. Bálint tolt kifelé belülről, az óvónő meg húzott kívülről. Tisztára hülye voltam gyereknek. Ki az már, aki beszorul egy mászókába?
Hogyan emlékszünk rád? Ismét az a szép kézírás díszelgett: nyugodt gyermek voltál, és hamar beilleszkedtél.
- Jah. Nyugodt voltál. Alvásidőben húztad a lóbőrt mi meg Danival pislogtunk egymásra, mint két majom.
Lassan a végére értünk a könyvnek. Kikaptam kuzinom kezéből: engem a versek is érdekeltek. Ballagós versek gyerekeknek. Borzalmasak. Azt hiszik rímel, de igazából nem is. Ami meg rímel az is pocsékul. Nem szerettem a rímeket, hisz én sem tudtam őket kezelni. Miért szerettem volna valamit, amivel nem tudok bánni? Egy vers amúgy sem a rímektől lesz vers. Ígyhát becsuktam a régebbi Tappancsot, és Lukrécia emelte fel a sajátját. Négy évvel későbbi csupán, és nem volt olyan kidolgozott, mint a Bálinté. Sokkal kevesebb kép, sokkal kevesebb szín. Nem volt érdekes. Nekem nem. Én a sajátomat akartam látni.
- Azért, durva, mennyi minden változott azóta.
- Hát, nemt'om. Szerintem mindenki ugyan úgy néz ki, mint akkor.
- Ööhm. Fordulj kicsit oldalra, Bálint... - rám nézett. Lebiggyesztette alsó ajkát, felhúzta a szemöldökét, majd nyugtázta.
- Mondom én. Ugyan úgy, csak kicsit máshogy.
- Kicsit, nagyon máshogy.
Azzal eltettük az emlékeket, újabb tizenöt évre.
- Hej. Neked ez még megvan? Király. Az enyém már ezer éve eltűnt valahova - mondtam, miközben előhúztam a szüttyőből a könyvet. Tappancs.
- Jááááj, nézzük meeeg, kíváncsi vagyok rá! - kiáltott fel Lukrécia, és kikapta a kezemből, hogy fellapozza, de bátyja rögtön elvette tőle.
Csak feküdtünk egymás mellett, így hárman, és lapoztuk a kicsi könyvet. A Tappancsot. Az emlékeket.
- Háh de cuki fejed volt! - Rögtön az első oldalon ott vigyorgott egy manóképű kis kópé. Közben azon törtem a fejemet, mi lehetett az enyémmel. Hová tűnhetett az elmúlt évek alatt? Aztán Bálint lapozott.
Milyen értéket ismertünk meg benned? Szép kézírással volt odavetve, hogy milyen gyönyörködtetően rajzolt. Ez csupán azért volt vicces, mert mikor három lappal arrébb megláttunk egy rajzot mindhárman egyszerre röhögtünk fel.
- Ez mi a szaaar?! - vihogtam mint egy őrült.
- Hagyjad má', voltam vagy hat éves!
- Oké, oké, de a srác mért akarja kiverni a zsiráfnak?
- Nem tudom, de a zsiráf nagyon rá van izgulva, totál rámászott arra a botra. De mért van fordítva rajta a póló? - Kész... Húsz évesen, miket bele nem látunk egy óvodás rajzába. - De figyelj, egyébként egy gyerektől már az is nagy teljesítmény, ha felismerhető, mit akar ábrázolni...
- És ez azt akarja ábrázolni, hogy egy négy méteres srác kiveri egy zsiráfnak? - képtelen voltam abbahagyni a röhögést. Látni kellett volna azt a rajzot. Persze Lukrécia nem ugyan azt látta bele mint én. Lehet, hogy bennem van a hiba.
- De hülyék vagytok. Az a nyakánál van! Szerintem tök aranyos.
- Hát csak kissé aránytalan, de amúgy tisztára gyönyörködtető.
Röhögtünk még egy pillanatig a rajzon, majd új lapra tértünk.
Színezd ki, mivel jártál óvodába!
- Nem is jártál biciklivel sose.
- Biciklit akartam színezni. Van ez így.
- Én jártam bicóval, mikor Bálintka eljött értem az oviba. Ú! Utána nézzük meg az enyémet is! - Lukrécia felpattant, és kiszaladt a szobából, hogy megkeresse a saját ballagási könyvét. Az oviból. Az is Tappancsos volt, de még nem tértünk rá. Engem nem is igazán érdekelt. A Bálinté azonban igen. Ott közös volt néhány pont az enyémmel. Majdnem az összes.
Kik voltak a legjobb barátaid?
- Gyááá, a legjobb barátod voltam? - kérdeztem azonnal, mikor megpillantottam saját nevemet.
- Fura lett volna, ha nem.
- Dani nem volt a legjobb barátod?
- Nem, baromira utáltam. Patrikot meg bírtam. Most meg Patrikot utálom baromira, Danit meg bírom.
- Fura, én állandóan Danival fociztam.
Mi volt a jele a legjobb barátodnak?
- Oszt az meg má mi akar lenni?
- Szilva, te vakegér! Meg eper, meg egy pohár víz.
- De az milyen kemény már, hogy a pohárban így ilyen fogakat alkotva van a víz! Hurrikán van a pohárban!
- Hogy lehet már valakinek egy pohár víz a jele? - Megpusztultam volna, ha nekem pohár vizeket kellett volna mindenemre rajzolnom. Bár én jól megszívtam az eperrel. Tipikus kissrácnak való jel, és amúgy marha egyszerű lerajzolni. Az egyetlen probléma, hogy én sosem tudtam rajzolni. Egyszer meg akartam tanulni, de dugába dőlt a kísérlet. Osztálytársamat kértem, tanítson, mire ő: Oké, rajzolj egy kört... Mondom kört... MONDOM KÖRT!!! Szóval igen. Én, meg a rajzolás... Így hát az eper néha jobban hasonlított egy pöttyös, szőrös villanykörtére, mint egy eperre.
Színezd ki, mi volt a kedvenc foglalkozásod!
- Nem is szeretsz énekelni. Meg nem is tudsz.
- Akkor szerettem, jó? Vagy nagyon színezhetnékem volt.
- Gyá! Emlékszel - mutattam egy kiszínezett mászókára, - mikor beszorultam a kis mászókába az udvaron?
- Az nem én voltam? - Őszintén meglepettnek látszott, pedig én biztosra emlékeztem, hogy én voltam az az ügyes, aki úgy gondoltam, elég vékony vagyok ahhoz, hogy két fok között akarjak kimenni, az ajtaja helyett. Bálint tolt kifelé belülről, az óvónő meg húzott kívülről. Tisztára hülye voltam gyereknek. Ki az már, aki beszorul egy mászókába?
Hogyan emlékszünk rád? Ismét az a szép kézírás díszelgett: nyugodt gyermek voltál, és hamar beilleszkedtél.
- Jah. Nyugodt voltál. Alvásidőben húztad a lóbőrt mi meg Danival pislogtunk egymásra, mint két majom.
Lassan a végére értünk a könyvnek. Kikaptam kuzinom kezéből: engem a versek is érdekeltek. Ballagós versek gyerekeknek. Borzalmasak. Azt hiszik rímel, de igazából nem is. Ami meg rímel az is pocsékul. Nem szerettem a rímeket, hisz én sem tudtam őket kezelni. Miért szerettem volna valamit, amivel nem tudok bánni? Egy vers amúgy sem a rímektől lesz vers. Ígyhát becsuktam a régebbi Tappancsot, és Lukrécia emelte fel a sajátját. Négy évvel későbbi csupán, és nem volt olyan kidolgozott, mint a Bálinté. Sokkal kevesebb kép, sokkal kevesebb szín. Nem volt érdekes. Nekem nem. Én a sajátomat akartam látni.
- Azért, durva, mennyi minden változott azóta.
- Hát, nemt'om. Szerintem mindenki ugyan úgy néz ki, mint akkor.
- Ööhm. Fordulj kicsit oldalra, Bálint... - rám nézett. Lebiggyesztette alsó ajkát, felhúzta a szemöldökét, majd nyugtázta.
- Mondom én. Ugyan úgy, csak kicsit máshogy.
- Kicsit, nagyon máshogy.
Azzal eltettük az emlékeket, újabb tizenöt évre.
És Ilion újra elbukhat...
Csak bóklásztam magamban, a tóparton, mikor ismét felbukkant. Már messziről láttam csillogni aranyhaját, amire rásütött a déli nap, és hallottam csilingelő nevetését. Oly könnyed léptekkel közeledett, ahogyan senki sem tudrajta kívül: mintha nem is a földön járna, hanem lábait csupán alibinek használná, nehogy lebukjon, hogy valójában szárnyal. Sokan megőrültek már tőle az idők folyamán, de én csak egyvalamit éreztem iránta. Mérhetetlen féltékenységet. Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban is állunk mi ketten. A barátom-e vagy az ellenségem? Néha jól esik, hogy mellettem van, máskor pedig a Tartaroszba vetném, most pedig éppen csak közömbösen elfordítottam felőle a tekintetemet.
- No lám. Már megint te... - dörmögtem az orrom alatt, és meg sem állva köszöntöttem szép szavakkal: - Nem mondtam még, hogy hagyj békén?
- De morcos ma valaki. Pedig örömhírt hoztam! - Úgy vigyorgott rám mint egy halloweeni töklámpás, ami kissé groteszk látványt kölcsönzött tökéletes pofájának. Kedvem lett volna neki behúzni egyet, mert mikor legutóbb így nézett, valahogy úgy éreztem, hogy egyedül fogok megpusztulni. De már egyszer adott egy örömhírt, vagyis csak egy reménysugarat. Az, hogy most újra itt van, semmi jót nem jelenthetett. - Megkaphatod, amire vágytál - súgta oda, majd megint kacagni kezdett, mintha a legjobb viccet mesélte volna el. Egy pillanatig csak bámultam magam elé, hisz el sem tudtam képzelni mire gondol. Aztán rájöttem.
- Viccelsz velem?! Most adtál reményt máshoz. Dobjam csak úgy el, hogy újra kezdjek valamit, ami már annyiszor megkínzott a múltban? - Ahogy ráemeltem tekintetemet arcáról eltűnt a mosoly, és megkeményedtek a vonásai. Komor lett, mondhatni vészjósló.
- Mindennek ára van, barátom. A szívügyeknek meg aztán főleg - azzal szánakozva kissé átkarolta a vállamat. Le akartam rázni magamról, de nem volt erőm hozzá. Megálltam.
Nem kellett sok, ahogy ott álltunk, ő karolt engem, én meg csak bámultam, mint aki meghülyült, mikor feltűnt két női alak. Az egyikük gyönyörű volt, hosszú, szőke haja csak úgy hullámzott a szélben, mintha varázslat élne benne. Arcán mosolya békésen ragyogott, égszínkék szemével pedig mintha mindent kiolvasott volna belőlem. Sosem láttam még szebbet nála. A másikukban is mutatkozott némi báj, noha inkább csupán tekintélynek nevezném. Tartása merev, arcvonásai markánsak, a szeme meg inkább hasonlított egy tehénére, mint egy angyaléra. Nem volt túl szimpatikus hölgy, de ezt inkább nem részleteztem neki. Nem biztos, hogy jól jártam volna vele.
- Választanod kell - mondta a tehénszemű.
- Mégis mi között? - néztem rá értetlenül, pedig már pontosan tudtam a választ. Hiába, ha egy nő szépnek tartja magát, akkor jajj annak, aki ki meri ábrándítani. Főleg, ha egy istennőről van szó. Nem akartam választani.
- Köztünk. Melyikünket kívánsz jobban? - majdnem elröhögtem magamat, de szerencsére folytatta - A hűséget, ami a múltadhoz köt, és biztos dolgot kínál, vagy a pislákoló remény apró lángocskáját, ami talán fellobban?
- Minden tiszteletem, istennőm - kezdtem halkan, kicsit meghajtva fejemet. Vállamon még mindig éreztem, hogy rám nehezedik a hírhozó íjászom. - Kicsit több, mint háromezer éve ugyan ezt a döntést kellett meghoznia egy fickónak. Szerencsétlennek az lett a sorsa, hogy száz éven keresztül ostrom alatt állt, mind a negyvenkilenc fivérét brutálisan lemészárolták, a városát porig égették, és még a nőt is elvették tőle, aki miatt az egészen keresztülment. Aztán meghalt. - Nem. Alig akartam én arra utalni, hogy eszem ágában sincs választani. Bármit mondok, úgyis rossz döntét hozok a végére. Bár valakit hiányoltam a képből: a logikus lépést. Őt például szívesen választottam volna.
- Paris ostoba volt. - Ezt aláírom. Athénét kellett volna választani, akkor leigázhatta volna Spártát, és úgy is megkapta volna Helénét. Inkább ezt a felvetésemet sem fejtettem ki hangosan, nehogy a két ma jelenlévő istennő megsértődjön.
- Csak irigykedsz, mert nem téged választott - először szólalt meg a szépség istennője, mióta felbukkantak, és hangja olyan volt, mintha ezernyi feketerigó kezdett volna kánonban dalolni. Kezdtem megérteni Paris döntését. Ez a nő még egy hároméves kisgyermeknek is elcsavarta volna a fejét, nem még egy éppen megérett férfinak. Közben éreztem, hogy valaki a fülemhez hajol, és meleg lehelletével csiklandozta a nyakamat.
- Hisz te már úgyis döntöttél, nem igaz? Mondd ki, kit választasz... - suttogta úgy, hogy csak én hallhattam. Hátamon felállt a szőr, kirázott a hideg, és gondolkodás nélkül szaladt ki a számon választottam neve.
Eltelt háromezer és még kétszáz év, én pedig talán ugyan azt a hibát vétettem, mint Ilion hérosza. Mindenemet a gyönyörnek adtam. Az ég felragyogott, a tehénszem villámokat szórt, a puttó meg csak röhögött. Elmentek, és ketten maradtunk.
- Most akkor mi fog történni? - kérdeztem, és először mióta mellettem állt, szembe fordultam vele teljes testemmel.
- Mondd meg te.
- Legutóbb háború volt.
- Nem én mondtam. - Azzal eltűnt, én meg térdre rogytam.
Ilion újra elbukhat. Miattam.
- No lám. Már megint te... - dörmögtem az orrom alatt, és meg sem állva köszöntöttem szép szavakkal: - Nem mondtam még, hogy hagyj békén?
- De morcos ma valaki. Pedig örömhírt hoztam! - Úgy vigyorgott rám mint egy halloweeni töklámpás, ami kissé groteszk látványt kölcsönzött tökéletes pofájának. Kedvem lett volna neki behúzni egyet, mert mikor legutóbb így nézett, valahogy úgy éreztem, hogy egyedül fogok megpusztulni. De már egyszer adott egy örömhírt, vagyis csak egy reménysugarat. Az, hogy most újra itt van, semmi jót nem jelenthetett. - Megkaphatod, amire vágytál - súgta oda, majd megint kacagni kezdett, mintha a legjobb viccet mesélte volna el. Egy pillanatig csak bámultam magam elé, hisz el sem tudtam képzelni mire gondol. Aztán rájöttem.
- Viccelsz velem?! Most adtál reményt máshoz. Dobjam csak úgy el, hogy újra kezdjek valamit, ami már annyiszor megkínzott a múltban? - Ahogy ráemeltem tekintetemet arcáról eltűnt a mosoly, és megkeményedtek a vonásai. Komor lett, mondhatni vészjósló.
- Mindennek ára van, barátom. A szívügyeknek meg aztán főleg - azzal szánakozva kissé átkarolta a vállamat. Le akartam rázni magamról, de nem volt erőm hozzá. Megálltam.
Nem kellett sok, ahogy ott álltunk, ő karolt engem, én meg csak bámultam, mint aki meghülyült, mikor feltűnt két női alak. Az egyikük gyönyörű volt, hosszú, szőke haja csak úgy hullámzott a szélben, mintha varázslat élne benne. Arcán mosolya békésen ragyogott, égszínkék szemével pedig mintha mindent kiolvasott volna belőlem. Sosem láttam még szebbet nála. A másikukban is mutatkozott némi báj, noha inkább csupán tekintélynek nevezném. Tartása merev, arcvonásai markánsak, a szeme meg inkább hasonlított egy tehénére, mint egy angyaléra. Nem volt túl szimpatikus hölgy, de ezt inkább nem részleteztem neki. Nem biztos, hogy jól jártam volna vele.
- Választanod kell - mondta a tehénszemű.
- Mégis mi között? - néztem rá értetlenül, pedig már pontosan tudtam a választ. Hiába, ha egy nő szépnek tartja magát, akkor jajj annak, aki ki meri ábrándítani. Főleg, ha egy istennőről van szó. Nem akartam választani.
- Köztünk. Melyikünket kívánsz jobban? - majdnem elröhögtem magamat, de szerencsére folytatta - A hűséget, ami a múltadhoz köt, és biztos dolgot kínál, vagy a pislákoló remény apró lángocskáját, ami talán fellobban?
- Minden tiszteletem, istennőm - kezdtem halkan, kicsit meghajtva fejemet. Vállamon még mindig éreztem, hogy rám nehezedik a hírhozó íjászom. - Kicsit több, mint háromezer éve ugyan ezt a döntést kellett meghoznia egy fickónak. Szerencsétlennek az lett a sorsa, hogy száz éven keresztül ostrom alatt állt, mind a negyvenkilenc fivérét brutálisan lemészárolták, a városát porig égették, és még a nőt is elvették tőle, aki miatt az egészen keresztülment. Aztán meghalt. - Nem. Alig akartam én arra utalni, hogy eszem ágában sincs választani. Bármit mondok, úgyis rossz döntét hozok a végére. Bár valakit hiányoltam a képből: a logikus lépést. Őt például szívesen választottam volna.
- Paris ostoba volt. - Ezt aláírom. Athénét kellett volna választani, akkor leigázhatta volna Spártát, és úgy is megkapta volna Helénét. Inkább ezt a felvetésemet sem fejtettem ki hangosan, nehogy a két ma jelenlévő istennő megsértődjön.
- Csak irigykedsz, mert nem téged választott - először szólalt meg a szépség istennője, mióta felbukkantak, és hangja olyan volt, mintha ezernyi feketerigó kezdett volna kánonban dalolni. Kezdtem megérteni Paris döntését. Ez a nő még egy hároméves kisgyermeknek is elcsavarta volna a fejét, nem még egy éppen megérett férfinak. Közben éreztem, hogy valaki a fülemhez hajol, és meleg lehelletével csiklandozta a nyakamat.
- Hisz te már úgyis döntöttél, nem igaz? Mondd ki, kit választasz... - suttogta úgy, hogy csak én hallhattam. Hátamon felállt a szőr, kirázott a hideg, és gondolkodás nélkül szaladt ki a számon választottam neve.
Eltelt háromezer és még kétszáz év, én pedig talán ugyan azt a hibát vétettem, mint Ilion hérosza. Mindenemet a gyönyörnek adtam. Az ég felragyogott, a tehénszem villámokat szórt, a puttó meg csak röhögött. Elmentek, és ketten maradtunk.
- Most akkor mi fog történni? - kérdeztem, és először mióta mellettem állt, szembe fordultam vele teljes testemmel.
- Mondd meg te.
- Legutóbb háború volt.
- Nem én mondtam. - Azzal eltűnt, én meg térdre rogytam.
Ilion újra elbukhat. Miattam.
roulette
ott voltál,
nem láttam
most látok,
de te nem vagy
senki nincs,
csak Ő,
egy ostoba puttó
mellettem áll,
velem van,
utál,
szeret,
idegesít,
boldoggá tesz,
összetör
honnan tudni, van-e esély,
vagy most is csak játszik?
nem tudni
ilyen ez az orosz-roulette
itt maradok,
hátha te is itt leszel
Egy pillanatra elhittem
Nem sokkal volt tél után, mikor is drága városom felé vezetett
az utam. Tudniillik nem sok helyet tartok igazándiból otthonomnak, de mégis
ebben a drága városkában éltem le életemnek eddig legkiadósabb részét. Ez okból
itt él a legtöbb ismerősöm, tehát nyilván sokszor megfordulok erre.
De ilyen napom még sosem volt.
Magam sem tudom, hiszek-e a sorsszerű találkozásokban, vagy
sem. Akkor, mikor úgy érzem megtörtént, egészen biztosan érzem, hogy igen,
hiszek benne. Máskor, mikor mondjuk, nekem mesélnek egy ilyesfajta
megismerkedésről erősen kételkedem ennek megalapozottságában. Nem is
véletlenül. Vannak viszont dolgok, melyekben minden kétséget kizáróan hiszek,
ha nem is minden életkoromban ugyan abban a formában, de változatlanul. Egy
felsőbb hatalom létezése, mely befolyásolja az életünket ilyen dolog.
Mélyen, gondolataimban elmerülve soroltam be a teljesen
összekuszálódott embertömeg közepébe, és mint az antiszociális viselkedés és
introvertált személyiség mintapéldája csendben vártam, mereven magam elé
bámulva, miközben fülemben dübörgött a zene. Hosszas, látszólag teljesen eredménytelen
szobrozást követően azonban rákényszerültem, hogy levegyem a fejhallgatómat, és
megszólítsam az előttem – hozzám hasonlóan – álldogáló hölgyet. Szándékom nemes
volt, s egyszerű, s kérdésem is csak annyiból állt, merre van az arra.
Szédülni kezdtem. Egy pillanat töredéke sem volt csupán,
hogy a világ körülöttem a feje tetejére állt, mintha képzeletben átkerültem
volna egy másik dimenzióba. Bár nem tudom, léteznek-e külön dimenziók, lehet,
hogy szimplán csak elájultam, hallucináltam, vagy nemes egyszerűséggel csupán
megőrültem.
Képzeletemben – mert hát más magyarázatot nem tudok – egy teljesen
semleges, mondhatni kietlen, szürke sikátorban találtam magam, és velem szemben
egy korombeli srác állt. Noha vitathatatlan, kettőnk közül ő volt az alfa, ha
azt vesszük, hogy nálamnál ezerszer jóképűbb, és jóval magasabb volt – hiszen mit
ér manapság a kölyökpofa meg a százhatvanöt centi, azon kívül, hogy tizenkét
évesnek néznek? – testalkata pedig az az igazi „ideális férfié” volt. Na ne
tessék rám ferde szemmel tekinteni, nem bukom a pasikra, de megkell hagyni,
hozott egy bizonyos színvonalat megjelenésével, a kisugárzása pedig egyenesen
felsőbbrendűnek hatott.
- Ki a szar vagy te? – kérdeztem hát méltó tisztelettel
hangomban. Nem tehettem róla, egyszerűen idegesített a jólszituáltága, a
természetes lezsersége, no meg az is, hogy halványlila fingom nem volt, hol
vagyok, és hogy kerültem oda. Volt egy
olyan belső érzésem, hogy már láttam valahol, valamikor. Laza mozdulattal
ellökte magát a faltól, aminek addig támaszkodott, megrántotta magán már-már
szürke bőrdzsekijét, és elvigyorodott.
- Vagy a legjobb haverod, vagy a legnagyobb ellenséged. Te
döntesz. Játsszunk! – Hát ez komplett idióta. Viszont egy szóval sem mondtam,
hogy én nem vagyok az. Visszakérdeztem.
- Mit?
- Orosz roulette-t.
- Hazárdjáték egy vadidegennel? Igazán biztató. Kihagyom,
kösz. – Azzal a lendülettel meg is fordultam, és kifelé tartottam a sikátorból,
mikor utánam szólt.
- Nem vagyok idegen. És a játékot sem hagyhatod ki. Már elkezdődött,
mikor beléptél ide. – Hangja nyugodt volt, de olyasféle érzés kerített tőle
hatalmába, mintha ez az egész látomás valami felsőbb, összetettebb dolog lenne,
mint hogy egy őrült a sorsra akarja-e bízni az öngyilkosságát – vagy épp az én
megölésemet –, és hogy én ebbe belemegyek-e vagy sem.
- Ide, hova? – kérdeztem, miközben szememet forgatva lassan
megfordultam, de mikor újra megláttam lemerevedtem. Mintha elszaladt volna az
elmúlt másodpercben valahová, meg visszatért. Meg mertem volna rá esküdni, hogy
az imént még nem volt nála semmiféle fegyver, maximum egy pisztoly a
farzsebében. Most viszont feszített íjjal állt előttem, egyenesen rám szegezve
a nyíl végét. – Mi a f…. – tántorodtam hátra, de nem várta meg míg befejezem a
mondatot. Elengedte az ideget a nyíl pedig átrepült rajtam. Semmi mást nem
éreztem, csak némi melegséget. - …asz. – szuszogtam ki mégiscsak a bennakadt,
függő mondandóm végét, mintegy lezárásként.
Aztán a srác eltűnt, én pedig visszakerültem az összekuszált
világba, az antiszociális emberek, és hiperaktív turisták közé, akiket annyira
gyűlölök. Mintha meg sem történt volna a végzetes beszélgetésem aranybarna
hajú, szexisten barátommal, mintha megállt volna addig az idő ezen a síkon,
éppen csak akkor fordult meg a lány, hogy mit akarok tőle. És akkor hirtelen
megértettem mindent.
Eltelt pár hét. Beszéltünk. Találkozunk – kérdeztem én –
találkozzunk – mondta ő. Én pedig fohászkodtam ehhez a pöcshöz, hogy ha már így
belerángatott ebbe, a hülye játékával, legalább adja meg nekem azt a várva várt
jó időt.
Csak ültem a padon és vártam. A fák csicseregtek, a felhők
zöldültek, a babakocsis anyukák pedig csak úgy rohangáltak előttem a verőfényes
napsütésben. Ennél jobb idő nem is lehetett volna, se túl meleg, se túl hideg.
Tökéletes alkalom arra, hogy lóversenyekről, egy zsoké szar napjáról és úgy am
blokk Henry Chinaski viszontagságosan kellemetlen élettörténetéről olvasgassak,
miközben várok. Aztán meghallottam azt a félreismerhetetlen hangot egy nevetés
formájában. Röhögve közeledett hozzám az az aljas szemét, miközben beletúrt
tökéletes rövidre nyírt frizurájába. Felálltam a padról.
- Nem jön el? – Tudtam, hogy felesleges a kérdés, tudtam, mi
lesz a válasza, és beigazolódott. Széles vigyorral a pofáján rázta a fejét. – Rohadj meg.
- Hé, ne szívd mellre, veszíteni tudni kell. Az orosz
roulette már csak ilyen – mondta szelíden, hátha megnyugtat, mire én illedelmes
fiatalember módjára beintettem neki.
- Legközelebb mással játssz, a közelemben meg tartsd a
szütyődben a nyilaidat! Hülye puttó… - Felkaptam a táskámat a padról, a könyvet
beledobtam, és elindultam a belváros felé.
És ahogy mentem a buszhoz, önkéntelenül is felröhögtem saját
pechemen. Elvégre, amit kértem, megkaptam. Kurva jó idő volt!
Utolsó szó jogán
Amíg nem tudtam, milyen érzés, mikor az ember haldoklik, ezerszer kívántam: "Bárcsak meghalnék!". Rengetegszer úgy éreztem, mindjárt meghalok, úgy fáj. Legalábbis azt hittem, az az igazi fájdalom, ha összetörik a szívet, s tettek nélkül, szavakkal bántanak.
Mindeközben rettegtem. Akármikor a halállal találkoztam, menekültem. El nem tudtam képzelni, mi jöhet az után, hogy innen elmegyünk. Már csak ha meghallottam az "elhunyt" szót, kirázott a hideg, és tereltem a témát másfelé.
De most itt fekszem az ágyon, és már nem csupán azt hiszem, hanem nagyon jól tudom, hogy nincs tovább. Fáj minden porcikám, az egész testemet átjárja a szenvedés.
Ami a legfurcsább az egészben az az, hogy ezzel egy időben mégsem érzek az égvilágon semmit, csupán végtelen nyugalmat. Végre felfogtam, és elfogadom, hogy nem szabad, nem lehet harcolni a halál ellen. Éveket töltöttem azzal, hogy jóvátegyem minden hibámat, amit az elmúlt életemben elkövettem, és megbántam. De elfogyott az időm, pedig annyi dolog lenne még.
Nem vágyom már semmire, senki bocsánatát nem kérem többször, azt pedig végképp nem akarom, hogy bárki sajnáljon, vagy szánjon. Már csak egy dolog van, amit nem tettem meg: Sosem néztem szembe az igazsággal. De most eljött az ideje annak, hogy mindent bevalljak magamnak.
* * *
Hát megtettem. Most már csak egyetlen mondanivalóm van: Szeretlek!
Ezzel a szóval távozom, lassan kicsoszogva az élő világból, és már tényleg nem érzek semmit. Elmémet és lelkemet elborítja valami isteni, földöntúli béke. Te sírsz, én mosolygok, és úgy, hogy te azt nem is érzed, gyengéden letörlöm könnyeidet, és földebe suttogom:
'Mindig vigyázni fogok rád!'
Mindeközben rettegtem. Akármikor a halállal találkoztam, menekültem. El nem tudtam képzelni, mi jöhet az után, hogy innen elmegyünk. Már csak ha meghallottam az "elhunyt" szót, kirázott a hideg, és tereltem a témát másfelé.
De most itt fekszem az ágyon, és már nem csupán azt hiszem, hanem nagyon jól tudom, hogy nincs tovább. Fáj minden porcikám, az egész testemet átjárja a szenvedés.
Ami a legfurcsább az egészben az az, hogy ezzel egy időben mégsem érzek az égvilágon semmit, csupán végtelen nyugalmat. Végre felfogtam, és elfogadom, hogy nem szabad, nem lehet harcolni a halál ellen. Éveket töltöttem azzal, hogy jóvátegyem minden hibámat, amit az elmúlt életemben elkövettem, és megbántam. De elfogyott az időm, pedig annyi dolog lenne még.
Nem vágyom már semmire, senki bocsánatát nem kérem többször, azt pedig végképp nem akarom, hogy bárki sajnáljon, vagy szánjon. Már csak egy dolog van, amit nem tettem meg: Sosem néztem szembe az igazsággal. De most eljött az ideje annak, hogy mindent bevalljak magamnak.
* * *
Hát megtettem. Most már csak egyetlen mondanivalóm van: Szeretlek!
Ezzel a szóval távozom, lassan kicsoszogva az élő világból, és már tényleg nem érzek semmit. Elmémet és lelkemet elborítja valami isteni, földöntúli béke. Te sírsz, én mosolygok, és úgy, hogy te azt nem is érzed, gyengéden letörlöm könnyeidet, és földebe suttogom:
'Mindig vigyázni fogok rád!'
Monológ
Sokszor elgondolkodám az élet értelmén...
Fárasztó a lét, miben él a Föld emberfia,
s fáradva hull majd el mindenik, megélve mind kínjait,
de nem látja senki, soha ember szenvedés okát,
csak ha szívét kitárja, s mellette áll, mint barát.
De van, ki titkolja titkait, s megosztani nemképes
legfőbb bizalmasával sem.
Így látom én, hisz így való: másként mitül fájna lélek?
S őrült mind, ki fájdalmát kitárja, szemek ostromának,
s látszatban látszik fájónak, miközben bőre alatt az inak feszülék,
s mind az fájdalom, s bú, mi szívében felgyülemlék,
egyetlen ordítással kitörni készül: a bámészkodó, jámbor népet elsöpré...
S látszatban biz,néha jómagam is őrült valék,
sokan mondták már,
de mirül a szív nem hall, csak látja szem, nem ismeri senki valóját.
S fel nem fedem biz szívemnek titkát, csak arra illdomos, s méltó társimnak.
Másnak ugyebár nem is illenék tudni.
De csitt, morgok itt magamba', s közben oly sok, más dolgom volna.
S mégis... Mi az, mi fejemben eme kósza zavart okozza?
Sóhajom, jaj, megtör engem, s szívembe fájdalom, mi száll,
s kérik tőlem: feledjek. Feledjem, mi fáj.
De midőn látó ember, mit látott, vakká levén sem feledi,
úgy én sem feledek semmit,mint múltam élt, s jelenem vezekli.
De jaj, te téboly mért férsz elmémbe? Hisz tettem-e ellenedre,
hogy beférkőzz gondolatomba, s elvegyed eszemet?
S mért kell tűrni, s hallgatni embernek: oly siralmas ez mind.
Ha fáj, mért nem mondható szóval, s mért nem érti senki?
Eh... Biz fáj a lét... Ordítni tudnék... De hallgatni kell, s tűrni,
mert ha az ember gyengét lát, mint álnok vad, legyűri.
De csitt lélek, csitt, mi fáj ne hord szét;
Titkom hadd maradjon enyém,
s az est szent sötéte őrizzen meg magában,
fájdalmam ne lássa senki a Föld színén!
Fárasztó a lét, miben él a Föld emberfia,
s fáradva hull majd el mindenik, megélve mind kínjait,
de nem látja senki, soha ember szenvedés okát,
csak ha szívét kitárja, s mellette áll, mint barát.
De van, ki titkolja titkait, s megosztani nemképes
legfőbb bizalmasával sem.
Így látom én, hisz így való: másként mitül fájna lélek?
S őrült mind, ki fájdalmát kitárja, szemek ostromának,
s látszatban látszik fájónak, miközben bőre alatt az inak feszülék,
s mind az fájdalom, s bú, mi szívében felgyülemlék,
egyetlen ordítással kitörni készül: a bámészkodó, jámbor népet elsöpré...
S látszatban biz,néha jómagam is őrült valék,
sokan mondták már,
de mirül a szív nem hall, csak látja szem, nem ismeri senki valóját.
S fel nem fedem biz szívemnek titkát, csak arra illdomos, s méltó társimnak.
Másnak ugyebár nem is illenék tudni.
De csitt, morgok itt magamba', s közben oly sok, más dolgom volna.
S mégis... Mi az, mi fejemben eme kósza zavart okozza?
Sóhajom, jaj, megtör engem, s szívembe fájdalom, mi száll,
s kérik tőlem: feledjek. Feledjem, mi fáj.
De midőn látó ember, mit látott, vakká levén sem feledi,
úgy én sem feledek semmit,mint múltam élt, s jelenem vezekli.
De jaj, te téboly mért férsz elmémbe? Hisz tettem-e ellenedre,
hogy beférkőzz gondolatomba, s elvegyed eszemet?
S mért kell tűrni, s hallgatni embernek: oly siralmas ez mind.
Ha fáj, mért nem mondható szóval, s mért nem érti senki?
Eh... Biz fáj a lét... Ordítni tudnék... De hallgatni kell, s tűrni,
mert ha az ember gyengét lát, mint álnok vad, legyűri.
De csitt lélek, csitt, mi fáj ne hord szét;
Titkom hadd maradjon enyém,
s az est szent sötéte őrizzen meg magában,
fájdalmam ne lássa senki a Föld színén!
Figyelem!
Kedves érdeklődők, látogatók!
Felhívnám tisztelt figyelmüket, hogy az oldalon található összes bejegyzés - legyen az próza, vagy vers - saját szellemi termékem, s nem kívánom hogy ezekkel bárki becstelenül, tudtom nélkül visszaéljen!
Megértésüket köszönöm!
Felhívnám tisztelt figyelmüket, hogy az oldalon található összes bejegyzés - legyen az próza, vagy vers - saját szellemi termékem, s nem kívánom hogy ezekkel bárki becstelenül, tudtom nélkül visszaéljen!
Megértésüket köszönöm!
Elfolyt tinta
Elfolyik a tinta
szétcsúsznak a lapok:
Hol épphogy vánszorognak,
máskor repülnek a napok.
Tovaszáll minden idő,
már a papír is sárga:
Pillanatok alatt tiprod
mindenem a sárba.
Kamaszként mely állat kapar
érthetetlen sorokat?
Egy emberöltő, s megfakul,
mint értelmetlen sorozat!
Otromba paca!
Csak egy folt a papíron...
Itt hagyom e lapokat,
csak emléked Ne maradjon!
Séta a városban
Csak átrohantam volna a városon,
mert tudtam: menni kell.
Vártak rám.
Fülemben ordított
az az igazi,
nyáltól csöpögő romantikus szám.
Nem igazán volt választás:
a telóm bedöglött...
és szívem amúgy is a mély
- nomeg kegyetlen –
Romantika-téren vergődött,
mint egy drogfüggő,
aki vagy túllőtte magát,
vagy épp megvonták az adagját...
Rád gondoltam...
Hát mégis ki másra?
Szívesen ordítottam volna
Fenyővel,
hogy várok rád egy éjen át,
mikor bevettem azt a kanyart.
Jó, hogy nem tettem...
BUMM.
Mintha gondolataimból
léptél volna ki,
a magad tökéletes mivoltjában.
Még én sem tudom;
Szent Angyalnak hiszlek-e,
vagy rabszolgát kínzó,
szívet, lelket gyötrő
Démoni Succubusnak?
De nem számított.
Előttem álltál és én egy kicsit
újra meghaltam.
Erószhoz (Himnusz)
Ó fényes Erósz, szerelem istene,
Nyiladat ne merítsd szerelmes szívembe!
Könyörülj kérlek, s tűnjön a vágy,
Vagy, kit szívem vár, szólj hozzá hát...
Nem is oly régen, szép életem volt,
Te adtad őt nekem, ki lélekben elrabolt.
Szerethettük egymást, mint tavasz a virágot,
Általad jött erővel feldöntöttem a világot.
Itt van lásd minden, szívem is odaadnám,
Ha csak egyetlen egyszer újra láthatnám.
Mézédes hangja még fülemben hallik,
Illatát még érzem, s emléke ámít.
Szeretem őt, Erósz, te bizton megérted,
Segítségemre légy, könyörögve kérlek!
Hallja meg kiáltásom, mivel Őfelé izenem:
Meghalnék érte; életnél jobban szeretem.
Kihunyt csillag
Szellemként bolyongok, kihaltak az utcák.
Sötét utca, csendes folyosó...
Magány csendes útitársam:
mellettem lépkedve kínoz.
Csak az nincs mellettem,
ki feledtethetné bánatom.
Nincs mellettem, elvesztettem,
mindörökre itt hagyott,
csak azt nem tudja:
Ő jelentett nekem minden csillagot!
Sötét árnyként lépkedem,
megpihennem nem lehet,
Nincs, ki szívem befogadja,
vigasztalja lelkemet...
Sírok, zokogok, mert nincsen már, ki megszeret.
Nincs kitől szívem újra dobban,
nincsen már, hisz elhagyott,
Sosem volt enyém, nem szerettem
még egy ilyen csillagot...
Becsukom a szemem...
Becsukom a szemem...
Érintésed képzelem;
képzeletben élem át,
mese tán az egész
képzeletem dallamán...
S minden, ami tényleg van:
megszűnik a külvilág,
mikor ajkaimra képzelem
ajkaidnak vonalát.
Felmerül a kérdés, kipattan a szem...
Hová tűnik ilyenkor
milliónyi képzetem?
Hová lesz a tudat,
s mi történik velem?;
Valamint egy (tán tév-)képzet alapján,
mondhatom-e bizton?
Szeretem! ?
És becsukom a szemem...
Négy sor a világról...
Éhező szemekből sugárzik a szépség,
Jajveszékelésbe kacagás vegyül,
S él az ember napról napra,
Elferdült erkölccsel, teljesen egyedül...
Kettős érzelmek
Ha tudnád, hogyan telnek az éjszakáim, mikor nem vagy mellettem... Ha tudnád, mennyit kínlódtam és szenvedtem a gondolattól, hogy végleg elveszíthetek... Ha tudnád... akkor sem történne semmi. Nem érhetnélek el akkor sem, mert számomra milliónyi fényév távolába izzó, tüzes gázgömb vagy. Egy csillag! Talán a legfényesebb csillag az égbolton.
Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy hozzád olyan közel léphessek, hogy már ne legyen szükségünk szavakra, csupán gondolataink azonos fázisban mozgó hulláma irányítsa a tetteinket.
Mikor két szemedbe nézek, elönt a forróság. Az öröm, és a bánat egyszerre tör fel bennem, és nem tudom, könnyemet hagyjam-e végigcsordulni arcomon, vagy egyszerűen csak élvezzem annak a drága szempárnak páratlan, csodálatos csillogását?!
Elmondhatatlanul vágyom arra, hogy hozzád olyan közel léphessek, hogy már ne legyen szükségünk szavakra, csupán gondolataink azonos fázisban mozgó hulláma irányítsa a tetteinket.
Mikor két szemedbe nézek, elönt a forróság. Az öröm, és a bánat egyszerre tör fel bennem, és nem tudom, könnyemet hagyjam-e végigcsordulni arcomon, vagy egyszerűen csak élvezzem annak a drága szempárnak páratlan, csodálatos csillogását?!
I. Szonett
Néha visszahúz a múltam még ma,
de utam a jövőm felé vezet,
közben fájdalmaknak engedve teret,
így megyek előre: meg sem állva.
S mintha lelkem hívná fényes bálba,
úgy indul el most e gyászos menet;
a síróknak lassan átadva a helyet,
így borul szívem fájdalmas gyászba.
Ám ha látlak, er'imben megfagy a vér,
s afelé járnak mind a gondolat'im,
hogy talán újjáéledhet a remény.
Múltat feledvén, s gondokat eldobván mind,
ősi érzésben kutatván az esélyt:
Irántad új szerelem éled ím...
Zuhanás
Megbéklyózza testem egy érzés,
szívem az, mi bilincsbe zár;
Legbelül még érzem, hogy élnék,
de valami van, mi annyira fáj...
Megbéklyóz az életem,
hisz tudom, hogy hazudok:
hazugság, hogy élek,
s tudom: majd a mélybe borulok.
Zuhanás közben kibontom szárnyamat,
de minden része ólom már;
ordítanám sorra az igazat,
de szavamnak senki nem hisz tán.
Ólomszárnnyal zuhanok,
zuhanok a mélybe...
Bilincseim kibontom,
de ennyi volt... Már vége...
Szabad-e?
Szabad-e csokoládét majszolnom
csendben a tanórán?
Szabad-e innom, ha torkom már száraz,
de bent van a tanár?
Szabad-e meglengetnem diákként kezemet,
csak azért, hogy óráról kimehessek,
És szabad-e egy fájdalmasan hosszú,
unalmas szónoklat közben,
Némán, senkit sem zavarva
megvakarnom a seggem?
Óda(?)
Rég ragadtam tollat azért,
hogy megtört szívem vágyairól
meséljek fájdalmas, szomorú mesét,
s hogy Neked, Te Szent, Te Egyetlen,
nevedet imádkozva zengjem a világnak.
Most mégis tintába mártom pennámat,
hogy leássak minden lélek mélyére,
s hogy daloljak éjt nappallá téve
Teérted egyetlen szerelmem!
Merkúr vigyázza minden léptedet
hosszú utadon, hová én nem
mehetek veled,
S engedjék a földi istenek,
hogy képes legyek…
Hogy elengedjelek!
Szép szóval, s egyetlen almával
engedlek el magamtól,
de meg ne edd!
Tudom, a párkák elvágtak már
egy fonalat,
de követlek Kedves, amint
enyém is elszakad,
… mikor kezdődik új kor, s
Abba majd némán görnyedek.
Vénusz álljon melletted, s ragyogva
tartsa meg szépségedet!
Nem kell tovább,
csak míg utol nem érlek,
s rágja földi porhüvelyed bár
millió féreg,
tudd Kedves, én ugyan úgy
Szeretlek Téged!
Galambom
Sosem éreztem magam különlegesnek. Ez valószínűleg azért
lehetett, mert sosem voltam különleges. Nem martak meg radioaktív anyagokkal
gén-kezelt állatok, nem jártam az űrben, ahonnan űrfertőzést szerezhettem volna,
és a családomban senkinek sem volt gumiból a karja. Kivéve a bátyám guminőjét.
Annak mindene gumiból volt. De a lényeg az, hogy nem vagyok szuperhős. Ez a
történet pedig nem arról szól, hogy hogyan mentem meg a világot, vagy hogy
micsoda hőstetteket hajtok végre, vagy hogy kimegyek az űrbe. Bár az jó lenne.
Az űr jó hely. Csendes, és nincsenek szobatársak, akik állandóan felesleg
információkkal traktálnak, és ok nélkül sóhajtoznak és nyögdécselnek. Bár így
belegondolva lehetséges, hogy a nyögéseiknek van okuk csak próbálják titkolni.
Mindenesetre nekik nincs guminőjük. (Vagy csak azt is titkolják.)
Szíves örömest mondanám magamról, hogy egy teljesen átlagos
tini srác vagyok, aki épp kirepülőben van a gimiből, de sajnos ez sem lenne
igaz. A valóság sajnos az, hogy reménytelenül pancser vagyok. De úgy tényleg,
istenigazán nagy lúzer. Pedig még azt sem lehet rám mondani, hogy nagydarab
ormótlan tuskó lennék. Családi vonás, hogy nem növünk nagyra. Mindössze 165
centis emberke vagyok, és hát, ha félóráig állnék a tévéd előtt oldalvást,
akkor sem vennél észre, olyan vékony vagyok. Na most akkor lehet tippelni, hol
állok én a hierarchiai ranglétrán a suliban. Végül is királynak király vagyok.
A bénák királya. De csak hogy befejezzem végre a magamról való áradozást, vagy
inkább ezt a szánalmas picsogást, kezdjük is a történetet.
Az egész úgy kezdődött, hogy hazafelé sétáltam a
buszmegállóból, mikor megláttam. Először csak megdermedtem, majd lassan,
óvatosan mosolyra húzódott a szám. Nem akartam elkapkodni semmit, vagy előre
inni a medve bőrére, de kezdtem úgy érezni, hogy ez a nap most más lesz mint a
többi. Valahogy jobb, biztatóbb, és kevésbé depresszív. Bátortalan léptekkel
közeledtem felé, szinte hangtalanul. Ebben például egész jó voltam: abban, hogy
úgy tegyek, mintha nem is léteznék. Cipőm talpa minden lépésemnél gyengéden
simult a város ódon macskaköveihez, és úgy osontam közelebb, mint egy afrikai
nagymacska a zsákmányához. Légzésemet szándékosan lelassítottam, és mereven
néztem előre, egyenesen a célpontomra. Annyira profi vadász nem voltam, hogy a
szívverésemet is lelassítsam, vagy lehalkítsam, de kételkedtem benne, hogy
olyan éles füle lenne, hogy meghallja. Mikor elég közel értem hozzá, megálltam
egy pillanatra. Ő teljes nyugalommal ácsorgott nekem háttal, néha toporgott
egyet, mint aki unja a várakozást, de egyébként nem mozdult. Lefogadom, amilyen
sunyi, ásítozott is. Szám széle még inkább fülem felé húzódott, és enyhén
gonosz vigyor terült szét az arcomon. Egy utolsó levegővétel, és… Teljes
erőmmel elrugaszkodtam a talajtól. Ráugrottam áldozatomra, és még éppen
sikerült elkapnom a lábát, mielőtt elmenekülhetett volna. Ó az a gurgulázó
hang, amit kiadott, mindennel felért. Egy határozott ütéssel elhallgattattam,
majd feltápászkodtam a földről, lábait még mindig a kezemben tartva, leporoltam
magam, és mint aki jól végezte dolgát, nyugodt léptekkel elindultam hazafelé.
Ma galambsültet vacsorázom!
Tudniillik, én nagyon szeretem az állatokat. Tényleg, szívem
csücskei. Ebben az otromba világban, amiben az emberek azt képzelik, a
civilizáció csúcsán állnak, nincs is más társa a normális embereknek, csupán az
állatok. De szentül hiszem, hogy a galambok az űrből jöttek, és csak azért
telepedtek le a földön, hogy elindítsanak egy évszázadokig tartó Föld elleni
inváziót, amit légibombázással visznek végbe, anélkül, hogy mi, földi halandók
bármit is megsejtenénk. Ez az én elejtett példányom, szépen megtermett egyed
volt, nem is érettem, hogy bírta el a szárnya repülés közben. Hogy mitől hízott
el ennyire? Az én szendvicsemtől! Természetesen nem jó szántamból adtam oda
neki. Tegnap reggel, éppen a buszhoz igyekeztem, fekete nadrágban, fehér
ingben, egyetlen oldaltáskámmal a vállamon, és mivel nem volt időm reggelizni,
kénytelen voltam út közben megkísérelni, hogy befaljam a szendvicsemet. Persze
a nagyon sok humanoid barátom közül az egyik éppen arra járt, és valamiért úgy
érzem szánt szándékkal nekem csapódott – persze ő bocsánatot motyogott az orra
alatt, mintha véletlen volna, na de azért ne nézzen már galambnak! Egy ekkora
járdán csak elfértünk volna ketten! – aminek következtében a zsömle a járdán
kötött ki. Mikor lenéztem, megörültem, mert semmi baja nem esett, még csak
közelében sem volt a pocsolyának, és szét sem hullott, egészen sértetlen volt:
három fújás, és még ehető, annyi kosz meg kell alapon le akartam érte hajolni,
mikor felbukkant. Két apró csőre közé fogta a zsömlém tetejét, és ahogy jött,
eltűnt. Akkor megfogadtam, hogy bosszút állok. És tessék, amilyen az én
szerencsém, hát nem pont belebotlottam ma? Tegnap még sebesen szárnyalt, és
ellopta a kajámat, de Fortuna mást szánt mára, és felém billentette a mérleget.
Ma belőle lesz kaja.
Kérdés
- Nagyon fájt? – kérdeztem halkan, és ő már nyitotta is szólásra
a száját. Arcán láttam az értetlenséget, a zavart. Éreztem, hogy az ajkain
feszülő szó, kérdő lesz, és azt is tudtam miért. A legszánalmasabb csajozós
szöveg is így kezdődik. Csakhogy nekem nem volt szükségem amolyan bevágódós
beszólásokra, hisz jó ideje ismertem őt. Felemeltem a kezemet, hogy még az
előtt leintsem, hogy megszólalna, és újra feltettem a kérdést. – Nagyon fájt,
mikor a pokol kénköves bugyrai égették a lelked, hogy megtisztítsanak attól a
fertőtől, ami benned lakozik? – Kérdésem halk volt, és szenvtelen. Beszéd
közben egy arcizmom sem rezdült, csak néztem kitartóan a csodálatosan csillogó
gesztenyebarna szemeit, nem is pislogtam, csak vártam, hogy reagál. Tartásom
laza volt, vállam kissé meggörnyedt, miközben egyszerre fürkésztem összes
mikromimikáját, hogy le tudjam szűrni, mire gondol. Nem volt szükséges az
arcáról olvasnom, reakcióideje pontos volt, mint mindig. Éppen hogy kimondtam a
mondatot, éppen hogy gondolatban oda biggyesztettem mögé a teljesen őszinte
kérdőjelet, már arcomon éreztem gondolatainak elsöprő erejét, mégpedig a
tenyere által, ami hangos csattanással feszült egy másodperc apró töredékéig a
bőrömnek, hogy onnan leszánkázzon, és rövid időn beül jóképű fizimiskám másik
oldaláról érjen dühének villámcsapása. Igazából megérdemeltem a pofont, el kell
ismernem. Elvégre nem minden nap kérdeznek ilyet egy lánytól, és elég rosszul
hangzik. Mentségemre szóljon, nem tehettem róla. Őszinte típus vagyok, ami a
szívemen, az a számon, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel a
figyelmét azon apró tényezőre, hogy mennyire nem tetszik az, ahogyan velem
szemben viselkedik. Kicsit oldalra hajtottam a fejemet ütését követően, csak
hogy utána szikrázó szemekkel újra tekintetét keressem. Az ő szeme is
szikrázott, csak azon lényegi különbség volt a két kisülés között, hogy míg az
én kékeszöld, zavaros íriszemből egyfajta őrült szenvedély sütött, amolyan
„fogalmam sincs, miért, de vágyom rád” szenvedély, aminek eredetét magam sem
tudtam megmagyarázni, addig neki szembogarából sziporkáztak az istennői ménkűk,
melyek nyomán, ha valódiak lettek volna, azon nyomban elégtem volna. Bár az
igazat megvallva, már az sem okozott volna túl nagy szenvedést, hisz amúgy is
halott voltam már. Csupán, mint báb álltam előtte, egy báb, melynek, ha voltak
érzései, azokat elrejteni semmiképp sem tudta.
- Gyűlöllek… - sziszegte fogai közt, és hanghordozásából
leszűrtem, egyáltalán nem viccel. Már persze, ha lehet egyáltalán
hanghordozásnak nevezni a kígyószerű sziszegést, amivel illetett. Halántékomban
éreztem egyenletes lüktetését a véremnek, valószínűleg a köztük pattanásig
feszült indulatok következtében. Szívverésem üteme egy csöppnyit sem változott
azóta, hogy megpillantottam, ahogy kilibbent a kávézóból, és odaléptem hozzá.
Valóban nem volt tökéletes indítás egy beszélgetéshez, de nem is egy önfeledt
társalgás volt a célom. Kapcsolatunk ahhoz túlságosan komplikált és bensőséges
volt. Amolyan héja nász az avaron. Óráknak tűnő percekig álltuk egymás
tekintetét. Az övéből megvetés és gyűlölet, enyémből pedig őszinte, mindent
elsöprő szeretet sugárzott. Már éppen emelte jobbját, hogy egy újabb pofonnal
nyomatékot adjon szavának, amit én becsülettel, alázattal, és megfeszült
állkapoccsal vártam. Szó sincs arról, hogy megalázkodtam volna előtte,
egyszerűen csak el tudtam képzelni, szavaim mennyire szívébe markolhattak, bár
továbbra is magamnak adtam igazat. Évek óta nyomta ez a mondat a szívemet, és
most volt erőm, hogy oda álljak elé, és kimondjam. Rezdületlenül álltam előtte,
várva az új csattanás hangját, és a bőrömön keletkező zsibbadó fájdalmat, és
ezzel együtt az újabb tőrszúrást a szívembe, de az elmaradt. A mozdulatsor
közepén ugyanis megmerevedett, mint egy szobor, és csak nézett rám. Szája oly
vékonynak tűnt az idegtől, és a dühtől, mint egy borotvapenge, és én ezzel a
pengével akartam felhasítani a saját számat. Szeméből egy apró könnycsepp
buggyant ki, mely lassan végiggördült íves orcáján, és én már nem is a szemébe
néztem, hanem ezt a kis cseppet tanulmányoztam, mely útja végéhez, azaz
állkapocscsontjához érve még hosszú másodpercekig kínkeservesen kapaszkodott,
majd tehetetlen testként, a gravitációra hagyatkozva mélyre zuhant. Hasonló
könnycseppnek éreztem magamat én is, ahogy még mindig felemelt kezére tévedt a
tekintetem, amit olyan hirtelen mozdulattal ejtett le teste mellé, hogy azon
még én is meglepődtem, kibillenve a magamra erőltetett teljes nyugalom
állapotából. Visszairányítottam látóidegeimet az arcára, melyen még mindig
látni véltem az ingerültség nyilvánvaló jeleit, de nem engedte sokáig, hogy
nézzem. Hirtelen elindult, és vállával meglökve elviharzott mellettem. Nem
néztem utána… Vettem egy mély levegőt, megdörzsöltem orrnyergemet, majd beletúrtam
rövid, de annál vastagabb szálú világosbarna hajamba. Másik kezem a zsebemben
pihent, a fejem tetején matatót, pedig erősen ökölbe szorítottam. Már nem
voltam olyan erős, mint pár gondolatnyi idővel ezelőtt, mikor erőt merítettem
abból, hogy látom. Mereven néztem előre, mígnem vállam aprót rándult, és
éreztem, hogy térdem meg-megrázkódik saját testem súlya alatt. Hátamat nekivetettem a kávézó falának, hogy ne
csukoljon össze alattam a lábam, és szememből egy krokodilhoz méltó könnycsepp
furakodott ki. Ökölbe szorított kezemmel még mindig ártatlan hajszálaimat
szorítottam, majdhogynem téptem, és szépen, lassan lecsúsztam a fal tövébe.
Olyan volt, mintha egy másik, sokkal szürkébb, és kietlenebb
világba kerültem volna. Az emberek mellettem csak rohantak, senki rám sem
pillantott, és olyan érzésem volt, hogy már nem is létezem. Bár tény, hogy nem
is nagyon hiányoltam senki társaságát ebben a pillanatban. Könnyeim kitartóan,
megállíthatatlanul csordogáltak végig az arcomon, és én csak néztem a háztetők
fölött a távozó napszekeret, mely sokkal kíméletesebb módon távozott
mellőlem, mint Ő…
Egy balga balladája
Fogadjátok olvasók e balladát, mit Villon ihletett,
s mi egy balgáról szól, ki nem lehet ma köztetek.
Balga volt ő, s hős szerelmes,
S tán csak egy ostoba gyermek,
Mikor magányában fogadó felé
Elsőnek vitte útja.
Hogy asztalnál friss, kesernyés sörét szürcsölte,
Büszkén mellé lépett Szigeth grófja.
S lám, mit ád Isten, magányosan a tömegben,
Barátként beszélgetett balgán, s gyermetegen.
S hogy szükségét és a fájást megérzi egy kegyes úr,
Házába fogadja, s fiának nevezi onnéttól.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Április volt, hűvös, kényes idő,
S a balga egy ivóban tengeté az időt.
De lám, ki lép be a rozzant ajtón - egy angyal tán -,
S felcsillant ifjú szemében egy kínzó vágy.
Sosem tudta, tapasztalatban tudatlan,
Mit jelent szeretni, s azt vaj`n hogyan.
De nosza, mint kisgyermek az oskolából haza,
Minden nap onnéttól, úgy szaladt hozzája.
De kegyelmet nem lelt, csak egy szívet ostromolt, s törte, zúzta sajátját,
Hogy viszonzott szerelem helyett mást nem kapott, csak elutasítást.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Hogy telt, s múlt az idő, a szerelemre rátalált a szerelem,
S az ifjú csak hajtotta - "Mint vizet a hal, én őt úgy szeretem!"
Azt gondolta, boldog lesz, nem is járt másutt az agya,
Nem véletlen - Balgáról szól most e ballada.
S a lány, ki szíve - vagy tán szeme? - választottja,
Elindult hosszú útjára, olasz honba.
De Bécs várából hazatérvén nem bomolt kedvese karjába,
Ajkával végzetes szót dünnyögvén lökte őt nyomorába.
S bár lelke nemes és szíve mint a világ, oly tágas,
Elviselni képtelen volt, s elhagyta a szülői házat.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Eltűnt, majd megkerült, mint tékozló az Írásban,
Boldogan fogadta atyja az erdei palotában.
De ő ostoba, még mindig nem feledett, s mindúgy arra járt esze,
Arra, mit simított egykoron ajka, szeme, s keze.
Ejh balga, szíve nem hagyta nyugodni, újra hát ostromolni kezdte a lányt,
Mígnem egy napon - mit tán odafent már előre láttak - a kettőből lett újra egy
pár.
Hiába suttogták fülébe - "Nem éri meg, nem illő hozzád!"
Ő csak annyit mondott: "Ostobák!", s ölelte tovább a lányt.
Pedig de balga, bár várt volna még egy kicsit,
Hisz kamaszként a szerelem mindig oly irigy.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Eljött az ősz, levelek hulltak a földre, de ő még mindig bolondul bele...
Bár hogy őszintén szóljon dalom, azt ő maga sem tudta már, hogy kibe.
Mert mint a hold, a szerelem néha változékony, s lett egy plátói szerelme,
Elcsente szívét egy lány, kit még nyár végin elhagyott a vőlegénye.
Minden nap csak azt várta, mikor, s miként látja újra,
S hogy párjával nem találkozott, eszibe sem jutott búja.
Csak figyelte, s leste egy angyal minden szavát,
Még ha látszatban csak úgy állt is mellette, mint barát.
De hogy mentse, mi menthető, megkérte hát kedvese kezét,
De midőn a lány nemmel felel, csak pár percig gyötörte szívét.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
S mintha matróz volna, úgy tűnhet, oly csalfa,
Két nap múltán már mást ölelt szerető karja.
Ítélje mindenki ezért, bár szerintem nem az ő hibája,
Mert bár a lány - úgy állítja - szerette, kimutatni nem kívánta.
S volt más, kivel egybefűzte őt megírott sorsa,
S boldogság fogta el, amikor csak látta.
Pár nap múltán hát térdre rogyott előtte,
S kedvesét aznap feleségül kérte.
És a boldogság, mi átjárta szívét a válasz hallatán...
Ember oly boldog még nem volt soha tán...
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Több volt ez, mint szerelem, annál sokkalta több,
Érzelmei uralkodtak minden gondolata fölött.
S várta minden percben, mikor érhet ajkaihoz ajka,
S csókolta mikor csak lehetett, karjaiban tartva.
Volt, hogy mikor leszállt az éj, s mindenre sötétség borult,
S a szobában csak egy gyertya fénye lobogott
Halk sóhajok törték meg a csendet, - hajjaj -
Rejtse ezt a titkot ma is a pirkadat, s a hajnal.
De tényként írhatom le: a reggel egymás karjaiban érte őket,
És halk szuszogáson kívül nem verte fel semmi a csendet.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Száz, s millió hazug szó suttogva az éjekben,
Így jött el a december, telis-telve kéjekben...
S még a hó első hetében történt, hogy ifjú, s leány,
Egymás kezét fogva a templomi oltár előtt állt.
S örök esküvel pecsételték szerelmük, mi talán igaz sem volt soha,
Halld meg most, vándor, szavam, így szól e ballada.
S a lakodalom oly vígan zengett, volt ott paraszt is, s nemes,
De emléke megfakult már mindenkiben, s bennem is már deres...
S a Szent ünnepen, mint kiderült akkor, csodálatos ajándék,
Szerelmüknek - az anyaméhben - zamatos gyümölcse kélt.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
De ahogy az meg van írva, mi kezdődik, vége is szakad,
De az életben azért sok jó tanulság is akad.
Ne bízz a szóban, mert ha még ma jó is minden,
Elmúlik, s eltűnik lassan minden...
Így ért véget egy házasság, mi szerelemből született,
S így lett egy gyermek, ki halva született...
Mit pap szentesített, és Istennek fogadott két ember,
Azt elvette az élet, hisz egyszer fenn, másszor lenn.
S szerelem helyén fájdalom, és üresség mi lett,
S a balga érezte, közeleg a végzet.
De jaj neked, balga ifjú, sorsod pokolba kerget,
Haláltáncod járod most is, de tiszta még a lelked.
Teltek, s múltak a napok, s hetek,
Próbált ő lábra állni, de nem lehetett.
A szívét kínzó viszonzatlan, őszinte szerelem volt
Az, mi továbblépni nem hagyta, s lelkébe tiport.
Őrülten élt, mást sem csinált csak írt és sírt,
Míg egyszerre csak talált egy gyógyírt.
A halál kecsegtető vérveres borában kínálta,
S ő hajlott feléje, s a halál ízét megkívánta.
Hogy miért, s hogyan, senki nem érti, csak az őrült koponya,
De tény, hogy az ifjú balga már a Csillagösvényt tapodja.
S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,
Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet.
Nem ártott ő senkinek, s mindenkit szeretett, kit lehet,
De őrült volt, s balga, szeretett, miről nem tehetett.
S feledni, mi jó, nem oly könnyű, sőt túl nehéz,
Efféle balladát ír most e gyönge kéz.
Aznap éjjel, hogy az erdőre holdvilág köszöntött,
Meglátta szerelmét suhanni a fák között...
Az ő keze által hullt vére a földre, de saját tőre szúrta,
Ott fekszik tán még most is, s csontváza mellett sok kis urna.
Nem temette el őt senki, s egy kriptában halt meg,
Fia sírjának borulva boldogult örökre meg...
S látod te, balga ifjú, szíved pokolba kergetett,
Haláltáncod jártad, s most elvitte tiszta lelkedet...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)